Az egyszerű vizsgálat azt mutatja, hogy a négy természetbirodalomból (ásványi, növényi, állati és emberi életterületről) származó földi teremtmények szükséges életenergiájukat a természetből nyerik: főleg a földből, vízből, levegőből és fényből (tűzből). Láthatjuk a természet nagylelkűségét, ahogy teremtményeit mindezekkel az életlehetőségekkel ellátja. Meglepő módon azonban minden, ami ezekből az energiatevékenységekből származik, végül el is tűnik a természetben. Mivel egy olyan tevékenység, ami erre a földi körforgásos rendszerre szorítkozik, automatikusan önmagát is elpusztítja. Az énközpontú ember kétségtelenül szintén része ennek a rendszernek. Az a kérdés tehát, hogyan tud az ember kiemelkedni ebből az ördögi körforgásból?
Az ördögi kör története
Minden földi lény energiát fogyaszt és termel. A különböző természetbirodalmak teremtményei tehát abból táplálkoznak, amit a természet felajánl nekik, de nem azért fogyasztják el ezeket az energiákat, mert ez egyszerűen hasznos a számukra. Az asszimilált életerők egy belső átalakulási folyamatba kerülnek és olyan életerővé válnak, ami által a teremtmények képesek lesznek elvégezni mindazokat a tevékenységeket, amire az életbemaradásukhoz szükségük van a földön. Mindezek a tevékenységek azonban lehetővé teszik, hogy a kapott energiák segítségével újabb energiákat termeljenek, melyek elkerülhetetlenül a természetbe jutnak vissza. Ebben a körforgásban a természet által felajánlott energiák nyersanyagnak számítanak és olyan átalakulási folyamatba kerülnek, melyben a földi teremtmények egyszerűen mikrogyárak, amiket a természet azért működtet, hogy az energiaátalakulás szorgos folyamatát fenntartsa. Tehát az egész életünk azzal telik, hogy energiát veszünk fel a természetből, amit aztán a különböző tevékenységeink során átalakítunk, újfent energiát hozva létre, ami végül megint csak a természetbe kerül vissza.
E mögött a látszatra jelentéktelen, ám nagyon serény körforgás mögött óriási éterrablási folyamat zajlik. A dialektikus világ emberei ennek a folyamatnak az áldozatai. A természet által szabályozott különféle folyamatokon keresztül a dialektikus embert sokféle tevékenységre ösztönzik és sarkallják, melyeknek korlátolt eredményei folytán akaratlanul is saját e világi fogságukhoz járulnak hozzá.
Minden dialektikus erőfeszítés, minden énközpontú ima, amit az ember végez, olyan kötelékeket alkot, melyek az embert belegabalyítják a természet körforgásába. A termelt energiák visszaszolgáltatása pedig csak még tovább bonyolítja az ember elidegenedő viszonyát a természettel. Az önző, dialektikus tevékenységekből származó előnyök további teherként nehezednek az emberre és megfosztják még a reményétől is annak, hogy valódi önmagára ébredjen.
Erőfeszítéseink és imáink előnyei nem adnak mást nekünk, csupán rövidtávú, korlátozott elégedettséget, ami legtöbbször több problémát okoz, mint amit meg szerettünk volna oldani. A természet megjutalmazza az erőfeszítéseinket és az önző imáinkat, de ezek a jutalmak a természethez tartoznak, ilyenformán mulandók és a természet előbb-utóbb visszaveszi őket.
Por a porhoz
Végül, amikor elhagy minket az erő, amikor belefáradunk az energiafogyasztásnak, keringetésnek és termelésnek ebbe a szörnyű természeti körforgásába, meghalunk. Ez valójában azt jelenti, hogy a természet, rendkívül hálátlan módon, végül „felfal” minket. Teljes mértékben elnyeli azt a port, amiből kezdetben teremtett minket és parányi részecskeként beépíti a saját testébe. Csak egy apró emlék marad belőlünk, amit az idő végül teljesen elmos.
Akkor hát mi értelme van az életnek?
Ha így nézzük, az élet cinikusnak tűnik, a természet kapitalista folyamatának, ami elsősorban nem gyermekeiként kezel, hanem nyájként használ minket. Ebből a természetes szempontból nézve az élet nem több, mint egy gigantikus és szörnyű éterrabló folyamat, melynek során a természet megteremti gyermekeit, rabszolgaként használja őket, aztán amikor többé nincs szüksége rájuk, akkor „felfalja” őket.
A természet megteremt minket és biztosítja a létünket (energia befektetés), dúskál az önző tevékenységeink által létrehozott energiában, aztán amikor már nem vagyunk elég hatékonyak ahhoz, hogy biztosítsuk az energia utánpótlást, akkor bekebelez minket.
Ilyenformán nézve a dolgot, felmerül bennünk a kérdés: valójában mi értelme van az életnek?
Az élet valódi értelme és jelentősége
Ha igaz az, hogy „Isten Szeretet”, értelmetlen dolog lenne azt gondolni, hogy Isten saját világegyetemének egyik zugában, a mi természetterületünkön olyan kegyetlen folyamatot tartana fenn teremtése részeként, ahol a teremtményei, „gyermekei” szenvednek.
Isten gyermekei? Ott van a valódi probléma, hogy téves az a megállapítás, miszerint azok a teremtmények, akik ennek a természetnek a kénes lángjaiban serénykednek és égnek, Isten gyermekei lennének. Ha azok vagyunk, akkor mivel magyarázzuk azt a tényt, hogy oly sok gonoszságra vagyunk képesek egymással szemben? Ha mi Isten gyermekei vagyunk, aki Szeretet, akkor mivel magyarázhatjuk azt a tényt, hogy ismerjük a szenvedést és vajon Isten miért hagyja, hogy ennyit szenvedjünk?
A válasz mindezekre a kérdésekre abban a tényben nyugszik, hogy megfeledkeztünk Isten valódi gyermekéről, aki bennünk van és akiről gondoskodnunk kellene. Egy olyan egóval helyettesítettük, amelyik helytelenül használja a rendelkezésére álló munkaeszközt. Az ebben a világban rendelkezésünkre álló életlehetőségeknek (noha ideiglenesek és átmenetiek) nincs más céljuk és értelmük, mint az, hogy úgy alakítsák az életfeltételeinket, hogy jobban szolgálhassuk Isten gyermekét, mivel ezzel a feladattal lettünk megbízva.
Sajnálatos módon, mi csak önmagunkkal foglalkozunk és arra kérjük Istent (megfeledkezve a Fiáról), hogy oldja meg a problémáinkat és aztán, amikor befejeztük éretlenségünk mocsarában való küszködésünket, fogadjon be minket a Mennybe. Tehát úgy tűnik, hogy valójában az emberiségnek csupán egy célja van, nevezetesen az, hogy megismerje életének valódi értelmét és jelentőségét: meg kell értenie, hogy a természetember nem más, mint a benne lakozó Isten Fiának a hordozója, és hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ennek az Istenfiúnak a tudatos szolgálójává váljon.
Az én felajánlása
Ahhoz, hogy az emberek, a teremtmények és a világ szenvedésének körforgása megszűnjön és az örök béke elérhetővé váljon, az embernek szakítania kell pusztán dialektikus irányultságával. Gondolkodását arra a nemes célra kell fókuszálnia, hogy megszabadítsa a benne lévő isteni gyermeket a világi szenvedéstől. Szeretnie kell ezt az isteni gyermeket, az ő szeretetéből kell élnie és ki kell sugároznia azt a világba. Fel kell áldoznia az életét ennek a gyermeknek a szolgálatában, hogy elnyerje az örök életet. Ezt a következőképpen lehetne összefoglalni: „Miért teremtett minket Isten? Azért, hogy megismerjük, szeressük és szolgáljuk Őt.”
Ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessünk étereink hátborzongató kizsákmányolásának és e helyett Isten csodálatos szolgálatának szenteljük magunkat, ezáltal az örök életet építve önmagunkban és magunk körül az egész teremtésben.
