Mindegyikünk életében eljön az a pillanat, amikor rájövünk a földi életünk meddőségére, értelmetlenségére. A bolygón való számtalan inkarnáció során hatalmas tapasztalatkincsre teszünk szert, amiből világossá válik, hogy itt lehetetlen megtalálni a teljességet. Felismerjük, hogy annak ellenére, hogy minden lehető anyagi dolgot felhalmozunk, megtaláljuk az álombeli társunkat vagy szakmailag megvalósítjuk önmagunkat, még mindig ürességet érzünk és egy másik világ után vágyunk. Furcsán érezzük magunkat itt a Földön, mintha csapdába estünk volna. A halvány csillagok a Konopnicka versében szereplő koronában a rabszolgaságunk és a szentségtelen állapotunk jelképei. „Hatalmas honvágy” keletkezik bennünk egy szellemi otthon, egy elveszett isteni haza után.
A gnosztikus tanításokban ezt a vágyakozást ősemlékezetnek nevezik. Van egy megmagyarázhatatlan érzés a tudatunkban, miszerint létezik egy tökéletes, szeretettel teli világ, ahová visszatérhetünk. Ez az ősemlékezet jelenik meg az öreg hegylakó legendájában. Ő a valódi énünk hangja, ami a szívünkben lévő, úgynevezett szellemszikrán keresztül beszél hozzánk. Ez a szikra egy égi részecske, ami el van rejtve mibennünk, egy mag, amiből az isteni létünk újjászülethet. Hangjával a ránk váró szellemi kincsre emlékeztet minket.
Ez a hang beszél a bennünk lévő kicsi „Jancsihoz”, lelkünk egy részéhez, amit ez a szellemi szikra megihletett és ami most Isten után vágyakozik. A legenda hősének neve és a bibliabeli Keresztelő János neve, aki a Megváltó eljövetelének az útját egyengeti, közötti hasonlóság egészen érdekes. A bennünk lévő János készíti elő a lényünket az új lélek születésére, amit a bibliában Jézus képvisel. Tudnunk kell, hogy a bibliában, valamint más vallási hagyományok szent könyveiben szereplő személyek és események, épp úgy, mint a világ mítoszaié, a mi belső világunk nézeteire, és a szellemi szabadság felé vezető úton való belső küzdelmeinkre utalnak.
Amikor a szabadságra való felhívás elhangzik, a bennünk rejlő Jancsi elindul, hogy megkeresse az isteni kincset. Az alkimisták úgy gondolták, hogy a szellemi út ezen szakaszának Merkúr a támogatója. Ebben a szakaszban a szellemi igazságot kezdjük keresni. Különböző tanításokra, műhelyekbe, találkozókra járunk, ezoterikus könyveket olvasunk, meditálunk, megváltoztatjuk az étkezési szokásainkat, dolgozunk a jellemünkön. Más szavakkal szólva, megpróbálunk harmonikusan együtt rezegni a Szellem világával minden lehetséges módon. Ha pedig kitartóak vagyunk, akkor eljön az a pillanat, amikor Jézus szavai szerint: „aki keres, az talál”, egy fordulóponthoz érünk az utunkon, amikor összekapcsolódunk a gnózis erejével. Annak a helynek a jelképe, ahol ez a kapcsolat létrejön, az a hely, ami hidat képez a mi „hold alatti” földi világunk és a Szellem dimenziója között, őseink számára egy barlang volt. Ez a sziklabarlang az a hely, ahol Jézus megszületett és ahol feltámadt a halálból.
A sziklákkal és a kövekkel minden időkben a Földre utaltak, a kemény anyagra és a kristályosodásra, amit Szaturnusz szabályoz. Szaturnusz égisze alatt zajlik az alkímiai folyamat első szakasza, a földi „ólom”-ember arany ruhába öltöző isteni lénnyé való átalakításának a folyamata. Ez a nigredo, más néven a feketítés szakasza. A barlang az anyagi viselkedésünk jelképes repedése. Egy bennünk lévő hely, amelyre a kozmikus energia hatással lehet. A legendabeli Jancsi félretolja a követ és bemegy a sötét barlangba. Ott aztán szembesül a saját félelmével és megismeri a lényében lévő sötétséget. Megtapasztalja „a lélek két sötét éjszakája” közül az elsőt – amit Keresztes Szent János (nem tévesztendő össze Keresztelő Jánossal! – a fordító) az elme sötét éjszakájának nevez. Először is megtisztul a legvilágibb törekvéseitől, anyagi kötöttségeitől és testi vágyaitól. Szembesül a saját árnyékával és tudata erejével lassan megvilágosítja azt. Ahogy hozzászokik a korábban tudattalan nézeteihez, egyre nagyobb szellemi tűzben részesül. A legendában ez a máglya képében és a lovaggal való beszélgetésben nyilvánul meg.
Jancsi belép a hatalmas barlangba és a tűz fényénél észreveszi a „csodálatos lovakat és közöttük a fénylő páncélos lovagot”. Ebben a szakaszban felismeri a saját lényében rejlő isteni megszabadító erőket. A felébredt lovag megmutatja neki a szomszédos barlangot, ahol további alvó lovagok pihennek a kardjukon. Amikor eljön az idő, felébrednek álmukból, lóra szállnak és felszabadítják a hegyeket és a földeket.
Álljunk meg egy pillanatra a lovon ülő lovag képénél. Egy lovon ülő ember, aki testének finom mozdulatai által kommunikál a lovával, irányítja és hosszabb időre eggyé válik vele, egy kentaurra emlékeztet. Ebben a misztikus félig ló félig ember alakban, aki íjával a csillagokra céloz, az alkimisták a test, lélek és szellem tökéletes kombinációját látták. A kentaur, melynek feje, mellkasa és karjai emberiek, a teste és a lábai pedig egy lóra hasonlítanak, az anyagba, testbe kényszerült isteni háromság képe, melynek jelképes száma a négyes (a négylábú állat). Ez annak a szellemnek a képe, amelyik fokozatosan átveszi az uralmat az ember állati ösztönei felett. Ez a kép nem véletlenül szerepel itt, mert Jupiter hatására utal, aki a nigredo folyamat végén jelenik meg.
Jupiter a sötét, hideg, melankólikus és földhöz kötött Szaturnusszal szemben optimizmust, meleget és idealizmust hoz, de megvan az a hajlama is, hogy túlzásokba esik és nem képes a mértékletességre. A kentaurhoz hasonlóan itt is az isteninek és az állatinak a kombinációját látjuk. Ugyanezt a képet olvashatjuk a bibliabeli Keresztelő János alakjáról is, akit úgy jellemeznek, hogy „a pusztában kiáltó hang”. Ahogy Márk evangéliumában szerepel:
„János teveszőr ruhát hordott, bőrövvel a dereka körül, sáskákat és vadmézet evett.”
A teveszőr, amibe János öltözött, a földi testet jelképezi, amiből még nem távoztak teljesen az állati ösztönök. Ebben a testben azonban már van egy átalakító erő, melynek jelképe a teve. Ez a sivatagi állat azzal a képességgel rendelkezik, hogy a tárolt zsírt energiává és vízzé tudja alakítani. A bőröv János dereka körül arra utal, hogy akaratával távol tartja magát természetének alacsonyabb nézeteitől. A sáska, amit eszik olyan energia, ami magába szívja mindazt, ami sűrű és alacsonyrendű, a méz pedig a szellem aranya, amibe lassanként öltözni kezd. Maria Konopnicka versének harmadik versszaka az útnak erre a szakaszára utal, amikor „a sztyeppén vágtató szélről” és „aranypatájú lovakról” beszél.
Jupiter ereje eszményi erővel, reménnyel és fénnyel táplálja Jancsit. A fénylő páncélú lovag a lélek erényeit személyesíti meg, aki felajánl a fiúnak egy égő fahasábot, hogy megvilágíthassa vele útjának a további részét. Jancsi átalakulva, megtisztulva és a vérében keringő szellem fényével gazdagodva hagyja el a barlangot. A barlangból a napvilágba való kilépése az albedo, – az alkímiai folyamat következő szakaszának a kezdetét hirdeti. A barlangból való kilépés az emberben születő új lélekhez hasonlítható, melynek a bibliában Jézus a jelképe. Ez a lélek abból a szikrából születik, amelyről korábban beszéltünk.
Jancsi visszatér a saját népéhez és elkezdi megosztani a Fényt a többiekkel. Önmagát háttérbe helyezve járja az utat, hogy a benne lévő Másik – az új lélek, Jézus növekedhessen és erősödhessen. A legenda az albedo szakasszal végződik.
Jancsi azonban ígéretet kap, hogy amikor eljön az idő, az alvó lovagok (a Krisztus erők) felébrednek a lényében és megszabadítják a lelkét az anyag világától, hogy visszatérhessen a szellemi hazájába.
Még két útszakasz áll előtte:
– a citrinitas Vénusz és a Hold támogatásával megy végbe, ami további tisztulást, az új lélek megérését és fénylő ruhájának a megszövését jelenti,
– a citrinitas és a rubedo közötti átmeneti szakasz Mars felügyelete alatt áll, amikor a keresztre feszítés megtörténik, ami a régi „én” teljes halálának a jelképe. A rubedo a folyamat csúcspontja, amikor a Szellem aranya kering az ember vérében. Amikor János lelke isteni menyasszonyként egybekél a szellemmel és a János Jelenéseiben szereplő képként jelenik meg:
„egy napba öltözött asszony, lába alatt a holddal és a fején tizenkét csillagból álló koronával” (Jel. 12: 1).
A legendabeli Jancsi és mi valamennyien a következő ígéretet kapjuk:
Majd ha elmúlt már száz nap, száz éjszaka
hős szívvel felébred az alvó lovagok hada
felébrednek álmukból és lóra szállnak,
s csillagokat gyújtanak az arany koronában.
Ez az a „szabadság”, amiről az öreg hegylakó beszélt.
