Ha az ember keresztben vág ketté egy almát, akkor az új ember jelképével találkozik: az ötágú csillaggal. Gyakran a „másképp gondolkodók” teszik az új felfedezéseket. 1998-ban Elaine Pagels “Ádám, Éva és a kígyó” című könyvében a paradicsomi történet meglepő változatával állt elő, ahol az almába való „végzetes beleharapás” teljesen más eredményhez vezetett. Ez
a változat teológiai körökben izgalmat keltett. Amit aztán sokáig nagy csend követett.
Ahogy az a rejtélyes történetekkel mindig lenni szokott, Ádám és Éva paradicsomból való kiűzetésének bibliai története is sokféleképpen értelmezhető. Ami a felszínen büntetésnek látszik, az mélyebb értelemben véve áldásnak tekinthető. Annyira hozzászoktunk már a történet jól ismert értelmezéséhez, hogy meglepődve kapjuk fel a fejünket, ha valaki egy másfajta magyarázattal áll elő. Ha a tudatunk képes a más módon való megközelítésre és nem merülünk bele teljesen az e világi életbe, vagyis ha nem vagyunk többé egyszerű természetlények, akkor a történet hirtelen egészen más fordulatot vesz. Akkor „megesszük az almát”.
A Biblia ebből a szempontból olyan emberek számára íródott, akik a visszatérés útján kívánnak járni, azon az úton, ami a másik, eredeti világba vezet. Ha a bibliát a lélek szemszögéből nézzük, azt vesszük észre, hogy a benne lévő történetek olyan folyamatokra mutatnak rá, amik az emberben belül zajlanak. Ami azt jelenti, hogy ezek a történetek hirtelen nagyon aktuálisak lettek – kifejezetten „jelen idejű” értelmet kaptak.
Azt látjuk tehát, hogy Ádám és Éva a paradicsomban éltek. Boldogan és összhangban a természettel. Nem kellett aggódni semmi miatt. Ádámot és Évát azonban tekinthetjük úgy is, mint emberi lényünk, jelenlegi személyiségünk nézeteit, melyek hatást gyakorolnak ránk. Ádám képviseli a férfit, a teremtő, nemző elvet, Éva pedig a nőt, a létrehozó, megvalósító és megnyilvánító elvet. Valójában nem a távoli múltban élő emberekről van szó, hanem a bennünk lévő hímnemű és nőnemű nézetről. A személyiségünkön belül lévő Éva új belátáshoz jutása Ádámtól függ. Ezért Ádámnak meg kell termékenyíteni Évát. A létrehozó elvnek meg kell fogannia a teremtő elv által. Ha a hímnemű elvet a fejnek tekintjük, a nőneműt pedig a szívnek, akkor a szívnek arra kell ösztönöznie a fejet, hogy másképpen gondolkodjon. Éva „elcsábítja” Ádámot, hogy az egyen az almából.
Ily módon nagyon logikus, hogy a paradicsomi történetben Éva kezdeményezett, ő vette rá Ádámot, hogy egyen a jó és a rossz tudásának fájáról, vagyis az ember női nézete volt a kezdeményező, aki arra ösztönözte a hímnemű nézetet, hogy valami olyasmi felé irányuljon, ami mindeddig ismeretlen volt a számára. Ezért tevődik a hangsúly kifejezetten arra, hogy kezdjünk el a szívünkből élni és ügyeljünk a gondolkodásunkra.
A történet szerint, Évát a kígyó – ami a tudat jelképe – vette rá az ily módon való cselekvésre. Mi haszna volt a tudatnak abból, ha Ádám eszik az almából? Nagyzási mánia? A luciferi fényelvvel történő egyesülés? Vagy önvédelem?
Mielőtt az ember megváltoztathatná a gondolkodását (ádámi tevékenység), tudati változásnak kell végbemennie. A működő szellemszikra, ami a változásért felelős, már jóval előbb munkálkodni kezd a tudatváltozás létrehozása érdekében, még mielőtt az almaevés megtörténne. A természettudat tudja, hogy változás van készülőben és közbe fog lépni a természet törvényei szerint. Megpróbálja rávenni a személyiséget arra, hogy saját dicsősége, az „én” dicsősége érdekében nyíljon meg. Itt megint olyasmiről van szó, ami rossznak tűnik, de kiderül, hogy valójában áldás. Valaminek a megevését ahhoz is hasonlíthatjuk, mint amikor „valamit befogadunk önmagunkba”. Amikor Ádám evett az almából, magába fogadta az alma jelképét.
Ebben az értelemben az alma a mikrokozmosz jelképe. Ádám megtudta, hogy ő több, mint egy természetlény, több, mint egy hús és vér teremtés. Valamint megértette, hogy az ember nem csak azért él, hogy meghaljon. Lennie kell valami másnak is, amiről eddig nem tudott. Ádám (vagyis az ember mindkét nemű nézete) növekvő mértékben felfigyel a benne megjelenő másfajta hatásokra.
Hermész azt mondja, hogy egy időben tudatlanság alakult ki Isten és az ember között. Az ember elfelejtette isteni eredetét. Amikor valaki nincs tudatában isteni eredetének, akkor nem is bánkódik miatta. Akkor az illető a tudatlanság paradicsomi állapotában él. Így az a mondás, miszerint boldogtalanok voltak, csak nem tudtak róla, nagyon is találó. Azután, amikor megették az almát, minden megváltozott. Hirtelen rájöttek, hogy bőrruha fedi őket. Látták, hogy húsból és vérből valók. Hogy testben születtek meg. Ennek felismerése drámai esemény egy ember életében. Az ember ilyenformán tudomást szerez kétséges természetéről és ezért kivezetik a földi paradicsomból, pontosan azért, mivel tudomást szerzett az állapotáról. Valójában nem paradicsom volt az, ahol mindeddig boldognak érezte magát, de azt hitte, hogy az a jó, vagy legalábbis, hogy egyszer majd jobb lesz. Az ember szeme (tudata) még nem volt nyitott.
Most azonban egyszerre sokkal többet lát. Olyan ez, mint mikor az ember felkapcsolja a villanyt a pincében és látja, hogy mi mindent tárol ott. A földi paradicsom hirtelen már nem paradicsom többé, hanem egy olyan hely, ahol az ember csak mások rovására élhet. Az ember, a természetember szemszögéből nézve, itt csak úgy élhet, ha gyilkol. Amikor lélegzem, a levegő meghal!
De nem ez az egyetlen következmény, mivel van bennünk valami, ami figyelmet igényel. Valami meghatározhatatlan dolog, ami reagál erre az új látványra. És itt kezdődik el a keresés, ami gyakran évekig tart. Az ember zavarodottnak érezheti magát. Úgy érzi, mintha a senki földjén élne.
A földi paradicsomhoz való visszatérés, ahol az ember boldog tudatlanságban élt, lehetetlen, mivel tudomást szerzett a másik lényéről. Mivel a benne lévő világosság is lángra lobbant. Ha egyszer az ember tudja, hogy rossz úton jár, akkor meg kell keresnie a jó utat, vagy meg kell tanulnia élni a rosszal. Az ember azonban sohasem képes már visszatérni a tudatlansághoz, még akkor se, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Lehet ugyan, hogy tudomást sem vesz a Másik csendes hívásáról, elhallgattatja a csendes hangot azáltal, hogy mindenfélével elfoglalja magát, a csend pillanataiban azonban a Másik újra és újra a felszínre tör.
Karel van Wellinghoff [2] könyvében, amelynek címe A béke palotája , azt írja: „Aki már felismerte, hogy ez a világ a szellemi világ árnyéka, az a tudatát nem képes többé az árnyékvilágra korlátozni.”
A történet folytatódik és elmondja nekünk, hogy a paradicsom bejárata elé egy lángoló kardot tartó őrt állítottak, hogy az ember ne tudjon visszatérni oda. Ez furcsának tűnik, mivel az ember önmaga űzte ki magát a paradicsomból, vagyis a tudatlanságból. Így valójában nem volt szükség semmiféle Őrre. Akkor mit keresett ott az őr? Miféle bejáratot védett?
Nem a földi paradicsom bejáratát, mivel az ember épp most jött rá, hogy ez a paradicsom már nem paradicsom többé. Akkor talán egy másik paradicsom bejáratát őrizte?
Az őr olyan valaki, aki egy bejáratot, átjárót őriz, hogy illetéktelenek ne lépjenek be oda. Gondoljanak csak a menyegzői teremre Rózsakereszt Krisztián történetéből, ahová csak azok léphettek be, akik megfelelően voltak öltözve. Amikor a közeledő megfelelően van öltözve, akkor az őrnek másfajta szerepe van. A vendéglátó képviselőjévé válik, és ami a fő ebben a történetben, a látogatónak egy lángoló kardot nyújt át. A lángoló kard az új szellemlélek jelképe. Ő az, aki volt, van és aki eljövendő. Ajándék, amit büszkeséggel kell viselni.
Mindebből mi a tanulság?
Először is az, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy jobban félrevezettek minket, mint ahogy azt gondoltuk volna. Mert ennek a történetnek az a lényege, hogy hús és vér nem örökölheti Isten birodalmát.
A bennünk lévő Ádám és Éva, a kereső megszületése után Zakariássá és Erzsébetté változik át, majd János megszületése után Józseffé és Máriává, aminek következtében megszületik Jézus, a végső fázisban újra átalakulnak, mint Krisztus megvalósítói. A kereső, az előfutár, a megvalósító és a felemelkedő.
Mindennek a bevezetéseként arra van szükség, hogy Éva arra buzdítsa Ádámot, egyen az almából, vagyis a személyiség ráébredjen arra, hogy része egy mikrokozmosznak.
Továbbá, hogy mezítelenek, mert megfosztották őket sugárzó fényruhájuktól.
Folytatás a 2. részben
Hivatkozások:
[1] Elaine Pagels: Ádám, Éva és a kígyó – Szex és politika a korai kereszténységben,
Random House Usa Inc 1989
[2] Karel van Wellinghoff: De burcht van de vrede (A béke palotája), Aspekt 2011
