A Valódi Művészet az, amely konkrét emberi életünket transzcendens életté alakítja.
Az emberek a művészetben mindig is transzcendenciát kerestek, ami messze túlmutat önmagukon vagy a társadalmon – és mindig is segítséget kaptak ennek megtalálásához. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri [1] szerint ez az absztrakt és a konkrét közötti kölcsönhatás történelmileg három szakaszon megy keresztül.
Az első szakaszban a transzcendencia az emberiség javát szolgálja. Ez az a szakasz, amikor az ember elkezdi tudata átalakításának folyamatát, kezdve a konkrét tudatával érzékelt külső információkkal.
A második szakaszban a transzcendencia dolgozik az emberiséggel. A személy intenzív, intuitív munka élményén megy keresztül és megteremti a saját identitását.
A harmadik szakaszban az emberiség által megvalósul az örökkévalóság az időben. Az ember egy absztrakt, felsőbbrendű tudatra tesz szert, amely lehetővé teszi a számára, hogy transzcendens módon cselekedjen a világban. Ez az isteni, spirituális dimenzióval való kapcsolat útja.
Mindannyiunk élete mindig ezen a három szakaszon megy át nem lineáris módon, és mi erősen vágyunk arra, hogy elérjük ezt az állapotot, ami időbeli lényekből az örökkévalóság lényeivé alakít át minket. Más szóval a Királyi Művészetet, vagy Spirituális Alkímiát keressük – azt a folyamatot, ami az ólmot (a valóság felszínes tudatosságát) arannyá (a magasabb valóság tudatosságává) alakítja. Ily módon valósítható meg a Bölcsek Köve, a Nagy Mű betetőzése: a Lélek és a Szellem alkímiai házassága. Ezért, ahogyan a művészet is megújul a különböző mozgalmak által, mi is folyamatosan a korábbi tapasztalatainkra tekintünk, mély lélegzetet véve, hogy továbbhaladjunk és új utakat fedezzünk fel.
Ha párhuzamot vonunk a művészi alkotás és a személyes tudatállapotunk között, azt mondhatjuk, hogy mi magunk a saját teremtésünk, a saját műalkotásunk vagyunk.
Spirituális utunk első lépéseinél gyakran ragaszkodunk mindenhez, ami kézzelfogható, és hagyjuk, hogy a vezetők és a külső tényezők, vagy a nárcisztikus önismeret sodorjanak magukkal minket. Bizonytalanul azt ismételjük, amit látunk, amit látni vélünk, és amit mások akarnak láttatni velünk. Olyan ez, mintha csupán másolók lennénk, akik a már ismert technikákat követve a külsőleg látottakat másolják.
Egy második szakaszban elkezdjük újragondolni az alkotásunkat. Meg akarjuk mutatni a benyomásainkat és kifejezésmódjainkat. Még mindig külső forrásokat használunk, de már átalakítottuk azokat a belső érzékelésünk alapján. Ez a Valódi Művészet keresésének kezdete. Olyan ez, mintha egyfajta alkímiába kezdenénk, ami még földi ugyan, de már egy kicsit mélyebbre hatol. Miután további felismerésekhez jutunk, különböző lehetőségekkel kísérletezünk a magasabb önismeretet keresve. Ez egy viharos szakasz, amikor rájövünk, hogy önmagunkat kezdjük ismételni, másolni. Elértünk egy telítettségi állapotot. Ezután túl akarunk lépni a saját munkánkon: az ego már nem elégedett önmagával. Rájövünk, hogy „ki kell lépnünk önmagunkból”, meg kell újulnunk, újjá kell születnünk.
Életünk során minden érzelmünk arra késztet minket, hogy megkérdőjelezzük a múlandóság fogalmát. Mint egy barokk festményen, a halálfélelem által meglátjuk a sötétség és a világosság közötti konfliktust, valamint a bennünk rejlő groteszk és aránytalan dolgokat. Az idő múlása nagy spirituális sürgetést vált ki a lelkünkben. Hirtelen minden távlat összekeveredik. A szürrealizmus olyan, hogy még befelé fordulva is félálomban maradunk, fantasztikus és képzeletbeli álmokat élve át.
Amíg egy napon, a sok izgalomtól megfáradva a csendet keressük – és az, mint egy üres vászon, beborítja a lelkünket. A csendben belépünk a harmadik szakaszba. Hirtelen egy új perspektíva felfedezése megmutatja nekünk, hogy számtalan nézőpont létezik, és hogy mindegyikünk, a saját identitása által felelős a döntéseiért. Erős intuitív erőfeszítés után egy új lényt látunk kibontakozni magunkban, aki részt kíván venni a belső alkímia Nagy Művében, a világ és az emberiség szolgálatában. Folyamatos újjászületéseink és új, kreatív meglátásaink után, a barokk drámánkat megelégelve, végül megadjuk magunkat.
Tudatosan aktív munkánk általi számos átalakulásunk közepette alkímiai transzfiguráció megy végbe bennünk, az „ólom arannyá” válása – mert ahogy az alkimisták mondják, szükséges a „solve et coagula” (oldás és megszilárdítás) gyakorlása. A „oldás” mindent felold, ami megakadályoz minket az átalakulásban; és „megszilárdítás”-ra van szükség ahhoz, hogy a teljes, elvont és örök tudatosság konkrétan megnyilvánuljon.
A transzcendencia eme szakaszain keresztül így válunk a Valódi Élet Művészetének csatornájává, inspirációt kapva, amit aztán sugárzóan kilélegzünk, belülről kifelé.
_____ ____ ____
Hivatkozások:
[1] van Rijckenborgh, Jan et Petri, Catharose: A veste de luz do novo homem, in Coleção “O apocalipse da nova Era” volume I, chapter 3, Pentagrama Publicações, Jarinu-SP, 1st edition ebook version 2017.
[Magyar könyv: Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri: Az új ember fényruhája, Lectorium Rosicrucianum, 2011]
