A víz nem érti, hogy válik esővé, a virág nem vesz tudomást az illatáról, a csillag nem látja a saját fényét és az emberek nem tudják, hogy örökkévalóak.
A földalatti patak forrásként tör elő, ami elhal a folyóban, ami belevész az óceánba, ami elpárolog a felhőben, ami eltűnik az égből és esőként sűrűsödik össze, majd hull alá a földre és a talajba beszivárogva eltűnik.
A talajba szivárgott eső alkotta a földalatti patakot, ami forrásként jelent meg, ami folyóvá duzzadt és az óceánt táplálta, ahonnan a felhő született, ami esővé alakult, ami megnedvesítette a földet és megduzzasztotta a magot.
A mag elhalt és belőle nőtt ki a lombos fa, amit gyönyörű, illatos virágok díszítettek, melyeknek szirmai szépen elhervadtak és helyet készítettek a növekvő gyümölcsnek, ami táplálta a madarakat és denevéreket, amelyek szétszórták a magvait.
Messzi távol egy csillag rótta végtelen köreit a galaxison belül, elérte évezredeinek végét és szupernovává vált, ami eltűnt egy hatalmas robbanásban. A keletkező kozmikus porból született egy nebula, ami gyönyörű és rejtélyes égitesteket hozott létre.
Mindenhez, a patakhoz, a fához, a csillaghoz, közel áll a nagy átalakulás, ami már az idők kezdete óta zajlik, mert mindezek követik a természet változásának kifürkészhetetlen ciklusait, amelyben a halál az élet elválaszthatatlan része éppúgy, ahogy az élet a halál elkerülhetetlen folytatása.
Megisszuk a vizet, megesszük a gyümölcsöt, részesülünk a csillag melegében és fényében, tehát ugyanazokból az anyagokból vagyunk, mint a teremtésbeli fivéreink és nővéreink. Akkor miért nem veszünk részt ugyanabban az átalakulási ciklusban?
Részei vagyunk annak a fantáziadús hímzésnek, amit az Örökkévaló készít újra és újra annak a tér-időnek az anyagából, amit mi valóságnak nevezünk, és amelynek szövetalkotó fonala maga a tudatosság. Az örökévalóság keretein belül patakok, virágok, madarak és csillagképek jelennek meg, és amikor egy ember megjelenik, az Örökkévaló a tükörképét látja és mosolyog.
A különböző tudatállapotok folytán a víz nem érti, hogyan válik esővé, a virág nem vesz tudomást az illatáról, a csillag nem ismeri a fényét és az emberek nem tudják, hogy örökkévalóak.
A víz évmilliók óta kering a bolygón és körforgása a részek egésze. Ha azonban ezek a részek úgy döntenének, hogy szétválnak, akkor a felhők nem válnának esővé, a folyók nem táplálnák a tengereket, melyek viszont többé nem párolognának el. A víz körforgása megszűnne, mert a folyamatosság az Egészhez tartozik és nem annak elkülönült részeihez.
Ha a virágok nem halnának meg, nem jelenne meg a gyümölcs; a gyümölcsnek és a magoknak meg kell halniuk ahhoz, hogy egy újabb fa születhessen. Egy fa, amelyik az örökkévalóságra törekszik, de nem lenne hajlandó változni, elkerülhetetlenül megszűnne létezni, mert a fa fajként létezik és nem egyedként.
Az emberek számára az evolúciós folyamat hosszú volt a szavannán kóborló nomád törzsektől a tudatra ébredésig, az öntudatossá válásig, ami megkülönböztet minket a patakoktól, a fáktól és a csillagoktól. A befelé fordulás, az öntudatosság azonban fokozatosan énközpontúsággá alakult, ami a modern emberi társadalom jellemzője.
Az emberi lény elválaszthatatlan része az Egésznek, de a lelkiismerete azt mondja neki, hogy elkülönült. Intuitív módon érzi, hogy az örökkévalóság az Egészhez tartozik, nem pedig annak elkülönült részeihez, ezért tudatának legmélyebb rétegeiben megérti, hogy önmagában nem lehet örökkévaló.
„Ez a befelé tekintő, elszigetelt én, ez a pszeudo-én, egyrészt kitartóan védekezik a halál, a szétesés és a transzcendencia ellen, másrészt viszont arra törekszik, és úgy tesz, mintha a kozmosz középpontja, mindenható és halhatatlan lenne. …A halál terrorja benne rejlik az elkülönült én, a különálló szubjektum észlelésében …” Ez az elszigeteltség azonban egy hamis érzés, mert „alapjában véve sehol sem létezik elválasztott lény – a szubjektum és tárgy közötti határ végül is csak illuzórikus.” [2]
Oxigént lélegzünk, amit részben az óceánban élő, apró, zöld kovamoszat algák állítanak elő. Ez az oxigén a tüdőn keresztül a véráramba jut és táplálja az egyes sejteket, szöveteket és szerveket, ami lehetővé teszi az életet. Ily módon bensőséges és mély kapcsolatot tartunk fenn a mikroszkopikus algákkal. Nem vagyunk tudatában annak, hogy egyértelműen kapcsolódunk a kovamoszathoz és ezáltal a tengerekhez, a folyók által szállított tápanyagokhoz, melyek lehetővé teszik a szaporodásukat, az erdőkhöz és fákhoz, melyek között a folyó kanyarog, valamint a naphoz, ami elősegíti a fotoszintézist. Kétségtelenül az Egészhez tartozunk.
Ezért szükséges, hogy felülemelkedjünk az elválasztottság illúzióján és megértsük, hogy minden átalakuláson megy keresztül. Ily módon követni tudjuk létünk ciklusát, ahogy követjük a tudati átalakulás felfelé vezető spirálját is, melynek végét nem lehet felismerni. Ebben a ciklusban/körforgásban bátran tekintsünk mindenre, ami elválaszt minket, mint például az előítéletek, hiúságok, és mindenhatóság, és hagyjuk a megértés fényének, hogy feloldja ezeket, mint ahogy a köd eltűnik a felkelő nap nyomán.
És egy nap majd képesek leszünk magunkhoz ölelni a nagy átalakulást, és azt mondjuk: „Menjünk…”
________________
Források:
[1] ANDRADE, Fernando Teixeira. O Medo: O Maior Gigante da Alma.
Elérhető (portogálul): O medo: o maior gigante da alma (Fernando Teixeira de Andrade) – Imprimir este texto – Crónicas – Luso-Poemas (Hozzáférés dátuma: 2024. február 05.)
[2] WILBER, Ken – The Atman Project: A Transpersonal View of Human Development, [The Atman Projekt: Az emberi fejlődés transzperszonális nézete], Quest Books 1996. 260 p.
