Gyakran feltesszük a kérdést magunknak… képes-e még egy szellemi csoport teljesíteni a célját és támogatni azokat az embereket, akik életük lényeges feladatai előtt állnak? Óriásivá vált az igény a szfinx kérdéseinek, a sorsszerű létkérdéseknek a megválaszolására. Elfogadható válaszokra van szükségünk, amelyek az életünk céljával összeegyeztethetőek. De nem az-e a helyzet, hogy ezeknek az örök érvényű kérdéseknek a megválaszolása mindig valamiféle akadályba ütközik?
Úgy tűnik, hogy minden kezdeményezés, ami egy helyes irányulásból születik, azonnal vita tárgyává válik. A gazdaság, a tekintély, vagy egyszerűen csak a rövidlátás számtalan korlátja minden elképzelést vagy eszményt hatástalanít. Így sok ésszerű kezdeményezés már csírájában elfojtásra kerül. Bürokrácia, korrupció, kapzsiság, kételkedés, elutasítás, apátia: a tettrekész emberek nagylelkűsége nem talál pozitív válaszra azoknál, akik nem ismerik, vagy nem alkalmazzák a gyümölcsöző együttműködés alapvető szabályait.
Milyen lehetőségek állnak még nyitva?
Az ellentétek játékának fárasztó mozgásában, – ami azok között zajlik, akik példa nélkül álló, a lehetőségek határait súroló eseményekről adnak hírt, illetve azok között, akik befogják a szemüket és a fülüket, hogy ne kelljen látniuk, sem hallaniuk (nem hajlandók tudomást venni arról, hogy mi történik körülöttük, így aztán nincs semmi „problémájuk”) – elkerülhetetlen, hogy meg ne kérdezzük magunktól azt, hogy milyen lehetőségeket képes kihasználni például egy energiával teli fiatal, ha kitekint a világba? Ha tudta volna, hogy mi vár rá ebben a világban, vajon elfogadta-e volna a kihívást?
Mi mindannyian elfogadtuk a kihívást, amit a sorsunk beteljesítésének szükségessége megkívánt tőlünk. Azé a sorsé, amit az egyéni és kollektív (karmikus) múlt tett aktuálissá, amit nem lehet elhalasztani, ami abszolút és szükséges. A kihívás az, hogy itt és most, egy olyan világban éljünk, ami drámai módon a végéhez közeledik, és amelynek szépségei mérgező füst és szeméthegyek függönyei mögé rejtőznek. Bölcsességét azokba a csendes emberekbe rejti, akik tudással rendelkeznek ugyan, de nem fejezhetik ki magukat, nem cselekedhetnek nyíltan, tekintve a hatalmon lévők mérhetetlen erejét.
Az életünk értelmét újra fel kell mérnünk. Saját kultúránkat felül kell vizsgálnunk. Nem a lényegét, hanem a formáját illetően, amelyben kifejezésre jut.
Mit tudhatunk valójában?
Tehát azt kérdezzük magunktól: mit tudunk azokról az erőkről, amelyek a világunkat, ezt a világot felépítik? A fizikusok szerint a létező erőknek és dinamikáknak csupán kb. 4-5 %-át ismerjük. Ennek tudatában felmerül a kérdés, hogy nem önteltség-e az, hogy megpróbálunk közbelépni és megtervezni a Föld ideális jövőjét, amikor oly keveset tudunk róla. Vajon tényleg önteltség-e a közbelépés, amikor látjuk a körülöttünk lévő világ hanyatlását, amikor könnyen lehetne az a saját megfásult kétségbeesésünk kivetülése is?
A Világosság azonban mindenfelé sugárzik, akkor is, ha a sötétség nem ismeri fel. Még a szemét közepette is eredeti szépségében ragyog és azt akarja, hogy megértsük, miért élünk.
Gyanúnk támad. Az a gyanúnk, hogy egy nagyobb, világméretű próbatétel előtt állunk. Mert vajon nem mindannak a tükörképe ez a világ, amit az évezredek során figyelmen kívül hagytunk: különösen ami az értelem bátor és szabad keresését és a jó viselkedés iránti következetes igyekezetet illeti? Úgy tűnik, most arra kérnek minket, hogy javítsuk ki a hibáinkat.
Igen, mindezt az okozta, hogy becsaptuk önmagunkat, két-ségbe estünk, kritikát gyakorolunk és elválasztottságban élünk, és ennek én is részese vagyok lényeges módon – nem csak a „fogyasztója”, hanem a társ-teremtője is. Anélkül hogy tudatában lennék, egyre csak azokat a tapasztalatokat vonzom, amelyek arra tanítanak, hogy mi az, amit még nem dolgoztam fel eddig. Amíg ezek fogva tartanak, addig elvonják a figyelmemet az egyetlen szükséges dologról: a Szeretetről, ami figyelmessé és felelőssé tesz engem mindennel és mindenkivel szemben.
A kezdet még jelen van
Gyakran elfelejtjük, hogy mi magunk még mindig az eredeti ember képe vagyunk, egy mikrokozmosz, amelyik a minket teremtő Világosság képével és minden tulajdonságával rendelkezik. Érzem a hívást a szívem mélyén. Érzékelem a rejtélyes Világosság szemmel nem látható sugarait, ahogy szétterjednek bennem, amíg lényem minden részébe be nem hatolnak és meg nem indítják a szívemet. Aztán eszembe jut az is, hogy ez a Világosság képes számtalan más szívvel összekapcsolódni és megváltoztatni a világ sorsát. Úgy a külső, mint a belső világét, az egyénét és a közösségét egyaránt. Mert ez mind egy.
Még mindig élek, csodával határos módon sértetlenül ebben a káoszban. Talán egy kissé megviselten, betegségeknek, fertőzéseknek, mindenféle jó és rossz hatásoknak kitéve, amiknek talán különleges jelentősége és személyes jellege van. De még élek. Mi vagy ki irányította a lépteimet? Valamint a számtalan útitársamét. Mit várnak tőlem?
Azt kérdezem magamtól: van-e értelme jelentőséget tulajdonítani valami olyasminek, amit a körülöttem lévő lelkek legtöbbje nem érzékel? Igen, van. Azon kívül, hogy igyekszem megismerni másokat és úgy vigyázni rájuk, mintha saját magam lennék, van még egy kötelességem a világgal szemben is. Nem csak a Földdel, hanem az egész naprendszerrel, sőt az egész világegyetemmel szemben. Ami lent van hasonló ahhoz, ami fent van… és minden rész érinti az egészet, és ami bárhol a világon történik, az mindenütt történik az egész mindenségben. A modern fizika bölcsessége megegyezik Hermész bölcsességével!
Megtalálni a kulcsot
Immáron megtaláltam a kulcsot. Ami bennem történik, az rajtam kívül minden atommal megtörténik. Az az impulzus, ami a szívemet működteti, kiterjed az egész körülöttem lévő hatalmas térre, és ugyanakkor a lényemet alkotó atomokban lévő végtelen terekre is. Ez az a ragyogó igazság, ami felfedi számomra a kapcsolatot az én kicsiny gondolatom, amit ki tudok fejezni és a nagy terv között, aminek része vagyok! Valóban láthatom az értelmét annak, aminek az életem a része, minden lélegzetem, minden szempillantásom visszatükröződik a nagyobb valóságban. Ha az az erő, ami ezt mozgatja, a szeretet ereje, akkor a visszhangja is szeretet lesz, ha azonban a gyűlölet, ellenszenv és csalódás gondolatai mozgatnak minket, akkor annak hatása az elválasztottság szenvedése lesz.
A szeretet ragadós. A szeretet teremtő. Forrásokra lel, megoldásokat talál, mindent kiegészít. Mindent kiteljesít. Közel jön hozzánk, lábujjhegyen közelít a tudatunk küszöbéhez. Talán hajlamosak vagyunk elutasítani attól félve, hogy nem lesz elég ahhoz, hogy választ adjon minden katasztrófára, ami az életünket fenyegeti. S mégis a szeretet az egyetlen lehetőség, amikor a világ csapásaival szembeni folytonos védekezésünkben megfáradva visszavonulunk önmagunkba és láthatjuk a nyilvánvaló dolgot: egyedül mi magunk jöhetünk rá a megoldásra. Senki sem teheti meg helyettünk. Ha tudatára ébredünk a felelősségünknek, akkor minden passzív tettet olyan erővé alakíthatunk át, ami „mindent megmozgat” és képes felváltani azt a számtalan bomlasztó erőt, ami a világunkat fenyegeti.
Képesek vagyunk megváltoztatni minden gondolatot, minden erőnek a hatását, minden lényeges dolgot, ha használjuk az élet alapvető eszenciáját. Csak ezen az alapon lehetséges felismerni a köztes-földet, a Bárkát, ami hazavihet minket.
