Kik vagyunk?
Milyen úton járunk?
Mindannyian egy szűk kis szobában voltunk és ingyenes egészségügyi ellátásra vártunk. Megakadt a szemem egy nagyon magas, zömök hölgyön, aki mellettem ült. Észrevettem, hogy vágott, figyelmes szeme van. Megkérdeztem tőle, hogy perui vagy chilei származású-e. Ahogy tovább beszélgettünk, szokatlan magasságáról és genetikai állapotáról beszélt, amit egy orvoskutató fedezett fel. „Ez egy hosszú történet” – mondta. Aztán részletesen elmesélte családja történetét három generációval korábbról kezdve.
Elmondta, hogy a dédszülei hat kisgyerekkel érkeztek Brazíliába. Éhesek voltak és úgy döntöttek, hogy elindulnak a szárazföld belseje felé, elviselve a szárazság és a tűző nap okozta szenvedést, vadászni és halászni fognak, a föld sóján és tiszta vízen fognak élni. „Így aztán folytatták útjukat csak Istenre és az idő porára támaszkodva” – mondta.
Csodáltam az elbeszélését. Költői volt, tele ennek az időn és téren át való utazásnak a részleteivel. Hazatérve elgondolkodtam azon, hogy mi mindannyian vándorok vagyunk, akik csak „Istenre és az idő porára támaszkodva” folytatjuk az utunkat. És ez olyan kevés és olyan sok! Ősi emlékeink és itt-ott halak után kutatva indulunk útnak, hogy a szellemre éhező lelkünk mindennapi táplálékát biztosítsuk. Az hajt minket, hogy azáltal, hogy folyamatosan táplálkozunk mindazzal, amire lelkünknek szüksége van, mindig a bennünk lévő isteni lényeg keresése felé vonzódunk. Az győz, aki sohasem hagyja abba a keresést és a sétálást. És ennek az „Istennel és az idő porával” való sétálásnak a legtökéletesebb átalakulás [transzfiguráció] a vége. Ily módon egy nap teljesen átalakulva végül tudatára ébredünk halandóságunknak és örökkévaló mivoltunknak, ami dicsőséges lényekké tesz minket, akik Isten Világosságában járnak, akkor is, ha még mindig az út porát tapossák a földön.
