Egy kis könyvecske, amelynek szerzője Ibn ‘Ata’ Allah, és ami napjainkban Hikam – »A bölcsesség szavai« néven vált ismertté, nagy népszerűségnek örvend. Ahogy a szufi mester, al-Mursi mondta, ez a könyv az arab középkor legnagyobb korabeli szufi művének a kvinteszenciája, amit Abu Hamid Muhammad al-Ghazali (†. 1111) írt: Ihiyah Ulum ad-Din [A vallás tudományának megújulása] címen. Az arab hikamok gyűjteményei közül Ibn ‘Ata’ Allah-é a legnépszerűbb és mindmáig ihletforrásnak számít mindazok számára, akik a mély és szilárd hitet keresik.
Ibn ’Ata’ Allah 1252-ben született Alexandriában, Egyiptomban. Képzett tudósok családjának leszármazottjaként először a misztikus út ellenfelei közé számított. 20-25 éves lehetett, amikor meglátogatta Abu ‘l’-‘Abbas al-Mursi-t. A vele való beszélgetés megváltoztatta Ibn ’Ata’ Allah-t. Csatlakozott al-Mursi tanítványaihoz és végül, amikor al-Mursi 1288-ban meghalt, ő lett az utódja.
A könyvecske bevezetője élesen bírálja azokat, akik még a saját dolgaikkal vannak elfoglalva – és csalódottak, amiért nem boldogulnak. Ibn ’Ata’ Allah újra és újra kihangsúlyozza:
Isten az, aki valóban alkot:
Ne várj fizetséget olyan munkáért, amelyet valójában nem te magad végeztél el.
Elég fizetség az, hogy Ő meg van elégedve a munkáddal. (114. vers)
Amikor a lélek a sötétség mélyén sínylődik, és nem kap többé segítséget senkitől, az ember azt tapasztalja, hogy Isten az egyetlen, akihez fordulhat. S akkor megtörténhet, hogy ennek a tapasztalatnak a látszólagos homálya nagyobb szellemi gyümölcsöket terem a számára, mint amit a Világ bármiféle eget verő sikerrel nyújtani tudna neki.
Semmi sem kérhet a nevedben szívhez szólóbban, mint a szenvedés,
és semmi sem hoz neked gyorsabb kegyelemadományt, mint a gyalázat és a szükség.
(121. vers)
Megtörténhet, hogy sötétség lep meg téged
azért, hogy felfogd az Ő ajándékainak az értékét.
Aki nem értékeli az Ő áldásait, amíg azok elérhetőek,
majd értékelni fogja azokat akkor, amikor hiányoznak.
(185. vers)
Ibn ’Ata’ Allah számára Isten mindig földöntúli marad – még abban a pillanatban is, amikor az ember úgy érzi, hogy Ő közelebb van hozzá, mint az ér a nyakán, ahogy a Korán mondja (50:16).
Sok szufi mester beszél a tökéletes emberről, ami azt jelenti, hogy az isteni tulajdonságok kibontakozhatnak az emberben, ha teljesen aláveti magát Istennek. Akkor az „egyetlen valóság” felemelkedhet benne. A tökéletes ember nem önmagából cselekszik, mivel elvesztette az énjét Istenben. Bármit tesz, Isten cselekszik általa.
A perzsa misztikusok azt mondják: A sötét éjszakában jelenik meg az „Éjféli Nap”. Ibn ’Ata’ Allah számos gondolatot fűz a Korán „Fény-költeményéhez” (24:35), ahol Istent „Menny és Föld Fényének” nevezik, ami egy falmélyedésben álló lámpáson keresztül világít.
Isten akkor szólalt meg először, amikor megszólította az embereket a teremtés előtti örökkévalóságban: „Nem én vagyok a ti Uratok?” – Az emberek pedig, még a teremtés előtt, a szellemi birodalomban így válaszoltak: „Igen: elismerjük, hogy így van.” (7:171) – Ez volt az úgynevezett Alap egyezmény. Ezután Isten az, aki átveszi a kezdeményezést:
A nemtörődöm ember azt kérdi magától reggel: „Mit csináljak?”
Az értelmes ember azt figyeli: „Mit fog Isten cselekedni most általam?
(106. vers)
Mivel Ibn ’Ata’ Allah számára, ahogy az elődei és a követői számára is, a legjobb módja annak, hogy az ember közel kerüljön Istenhez és kifejezze az iránta való szeretetét és háláját az, ha megemlékezik Istenről (Dhikr). Ibn ’Ata’ Allah írt egy könyvecskét Isten 99 legszebb nevének használatáról is a szellemi fejlődés különböző lépcsői szerint (a címe: A megszabadulás kulcsa). Ibn ’Ata’ Allah figyelmezteti az olvasóit, ne higgyék, hogy egy bizonyos pillanatban bármi más történhetne, mint az, ami ténylegesen történik. A hívő ember jelentőséget talál mindenben, ami vele vagy a világban történik. Az ő számára még a megpróbáltatás is az „isteni kegyelem szőnyegévé” válik.
Maga a kozmosz sötét.
Csak Isten ragyogó jelenléte világítja be azt.
Aki ily módon a kozmoszra néz és nem látja Őt
benne, vele, előtte vagy utána,
az minden fényt nélkülöz,
és a teremtett dolgok felhői
eltakarják előle a Tudás Napjait.
(14. vers)
Forrás: Ibn ’Ata’ Allah, Bedrängnisse sind Teppiche voller Gnaden [A megpróbáltatás az isteni kegyelem szőnyege], németre fordította Annemarie Schimmel, Freiburg (Németország), 1987
* A hikamok [Al-Hikam] az arab próza gyöngyszemei közé tartoznak. A hikam pár rövid mondatban kifejezett bölcsesség. A legtöbb hikam beszéd formájában, a szufi út tanítványához [mureed] szól, és azokra a viselkedési szabályokra figyelmezteti őt, amiket be kell tartania. (a fordító megjegyzése)
