„Jut elég mindenkinek. Senkinek sem kell nyomorognia. Az embereknek nem kellene olyan keményen dolgozniuk, mint ahogy jelenleg teszik. Több idő jutna például tanulásra és kultúrára, vagy más kellemes dolgokra. Végül is a túltermelés már a bolygó létét fenyegeti.”[1] Ez a Die Zeit című német hetilapból való idézet egy csomó megoldatlan kérdést és problémát vet fel, amit olyan tényezők okoznak, melyek a személyes indíttatástól kezdve az életstíluson keresztül a globalizációig terjednek. A világkereskedelem és az egyenlőség kérdését félretéve, mi – az úgy nevezett „középosztály” – nyugodtan megkérdezhetnénk magunktól, hogy nem tudnánk-e visszafogni magunkat. Dolgozzunk kevesebbet, fogyasszunk kevesebbet, hagyjunk több időt… mire is?
Bolygónk folyamatos kizsákmányolása és a klímaváltozás mindenkitől választ követel. A válasz részben egy mértékletes, visszafogott életstílus lehetne, – különösen az, hogy fogyasszunk kevesebbet. Nem kell öt évenként új kocsi, nem kell a legújabb mobiltelefon, sem ruhahegyek, a kocsit gyakran a garázsban lehetne hagyni, talán kevesebbet kellene utazni és szerényebb körülmények között is lehetne lakni. A tények jól ismertek, de kevesen tesznek valamit ebben az ügyben. Lehet, hogy a kevesebb fogyasztás utópiája nem illik bele az énünk terjeszkedés iránti igényébe? Az is lehet, hogy nem tudnánk mit kezdeni azzal a szabadidővel, ami a fogyasztás visszafogása nyomán keletkezne? Kevesebb munka – több szabadidő, kevesebb nyomás, több önmagadra fordítható idő, végül elolvashatnánk minden könyvet, több idő jutna a családra és a barátokra, a sportolásra, azokra a dolgokra, amik számítanak. Elvileg a legtöbb ember egyetértene ezzel. Ám van bennünk egyfajta éhség, ami többre vágyik, nagyobb dolgokra, a határok átlépésére, ami gyakran kizárólag anyagi szempontból valósul meg. Az emberiség a „teremtés koronájának” tartja magát és úgy is igyekszik viselkedni. Következésképpen, felhasznál, elfogyaszt és elpusztít mindent, amit ezen a bolygón talál.
Sokkal jobb lenne azonban, ha úgy tekintenénk önmagunkra, mint ennek a világnak a gyermekére, aki ugyanabból az anyagból áll, mint minden más, ami ennek a természetnek a bonyolult életciklusaitól függ. Arról van szó, hogy tisztelnünk kell a természetet, mint az életünk forrását és el kell gondolkoznunk azon, hogy mit kezdünk azzal az „űrrel”, ami akkor keletkezik, amikor abbahagyjuk azt a fajta szemléletet, hogy a természet csupán egy hatalmas árukészlet, amikor azok a vágyak, amelyek egyébként gyors fogyasztásra és felhasználásra késztetnek minket, lassan kezdenek eltűnni. Nos, mi lesz akkor? Ennek az új követelménynek teljesen meg kell haladnia a szokásos „marad a régi nóta” látásmódunkat, amit egyszerűen csak ökológiailag kibővített szemléletbe öltöztettünk. Az emberiség itt olyan kihívással áll szemben, amit csak szellemileg lehet megoldani, mivel a problémák a saját lényünkön belül vannak.
Nem véletlen, hogy sok szellemi tanító azzal kezdi, hogy az emberiséget a nagy tagadás elé állítja. Az egyik ilyen tanítás, a buddhizmus szerint az, amit mi az „énünknek” tekintünk nem más, mint a forma (test), az érzékelés, az érzés, az akarat és a tudat közötti együttműködés. Tévesen ezt tápláljuk és erősítjük, mintha ez egy halhatatlan én lenne, noha állandóan mulandó dolgokkal táplálkozik. Buddha arra kéri az embert, hogy szabaduljon meg ettől az éntől, hogy az igazság feltárulhasson benne. Ez a lehetőség csak akkor nyílik meg, amikor a pénzkeresés, a boldogtalanság, a vágyak és az önző terjeszkedés féktelen hajszája elcsitul, legalábbis időnként, és az embernek sikerül megbirkóznia az ezt követő ürességgel, amit önmagán belül érez. Vágyaktól és ismeretektől mentesnek lenni – ám figyelmesen kutatni a legbenső késztetések mélységét. Buddha azt mondja: „Az igazság az elme halhatatlan része. (…) Az igazság látja el a halandókat a halhatatlanság áldásával.”[2] Buddha szándékosan eltekint attól, hogy könnyen követhető receptet adjon, miszerint az ember ennek az igazságnak és a Nirvánának (a Mindenségben való feloldódásnak) szentelje magát, egyszerűen azért, mert az elme számára lehetetlen valami olyasmit megragadni, ami ésszel teljesen felfoghatatlan.
A modern Rózsakereszt a halandó ént a – még felfedezetlen – halhatatlan önvalóval szembesíti. Aki az örökhöz szeretne közeledni, annak azzal a feladattal kell szembesülnie, hogy megteremtse a teljes belső csendet és fokozatosan elcsitítson önmagában minden törekvést, vágyat, aggodalmat és gondolatot. Ez egy olyan nyugalom, amelyben a halandó lény végül egy teljesen új folyamatnak adja át magát, – nem gyakorlatként, hanem fokozatosan elmélyülő önismeret eredményeként -, végül pedig újra összekapcsolódik lényének legbenső magjával, ahol a halandó és a halhatatlan, az időbeli és az örök találkozhat egymással. Ott található az az igazság, amiről Buddha beszél.
Mi ez az igazság? Senki sem képes azt szavakba foglalni. Van azonban egy élet, ami ebből az igazságból származik, és ami megszabadítja az embert a külső vágyaktól és szükségletektől. Aki ebből valamit megsejtett, megízleli a szabadságot. S ez a szabadság, ha az ember él vele, növekszik.
—————-
[1] idézet a DIE ZEIT hetilap 2016/52-ik számának 46-ik oldaláról, Mohamed Amjahid és Gero von Randow cikkéből, melynek címe „Nincs helye a vágyaknak? Zagyvaság!” A fenti szavakat ebben a szövegben Laura Meschede, a politikatudomány tanulója idézte.
[2] Paul Carus: Buddha evangéliuma, www.mountainman.com (2018.02.27.)
