A kedves idegen

Legnagyobb meglepetésemre a „saját” padom foglalt volt

A kedves idegen

Egy borús hétfői napon ismét a parkban ültem egy padon. Legnagyobb meglepetésemre a „saját” padom most első ízben foglalt volt. A szokásos helyemről szinte az egész parkot beláttam. Láttam párokat sétálni, nevetni és csókolózni vagy szégyentelenül vitatkozni a sétányokon. Láttam kacsákat, hattyúkat és utóbb egy csomó libát is a tavon és a tó körül. Kutyák rohangáltak szabadon, póráz nélkül. Nincs is szebb látvány egy boldog kutyánál. Minden lobog rajtuk: a farkuk, a fülük, a szőrük, ha hosszú. Szabad padot keresve megálltam egy pár kisgyerek előtt, akik épphogy csak elkezdtek járni és akik számára egy kacsa is a világ csodájának számított. Tulajdonképpen valahogy igazuk van. Különös, hogy manapság az ember nem talál állatokat nagy számban sehol. Egyszer beszéltem egy madármegfigyelővel, aki egy füzikét mutatott nekem a távcsövén keresztül. Egy verébbel nem tette volna ugyanezt, mert az egy „közönséges” madár. Mintha létezne olyan. Így ültem gyakran merengve a parkban, amikor nem zuhogott az eső. Egy kis szemerkélés, ami mindent felfrissít, nem zavart. Attól a zöld zöldebb lett és a levegő frissebb.

Most, hogy kénytelen voltam más helyet keresni, azt gondoltam: ez nem is baj, mert így az ember más szemszögből láthatja a dolgokat. Itt egy kissé félreeső helyen voltam és nem volt olyan nagy kilátásom. Például egy sziget került az utamba, amire eddig nem fordítottam nagyobb figyelmet. Nagyon szép volt, talán azért, mert szinte soha senki sem ment oda. Hirtelen egy jégmadár suhant el mellettem és harsány csiripelést hallottam a tőlem balra lévő bokrokból. Lassan álomszerű állapotba merültem és már nem figyeltem az emberekre, kutyákra vagy libákra, hanem eggyé váltam magával a légkörrel. Valami kábult, felfoghatatlan öröm fogott el és elengedtem magam.

Nem tudom mennyi idő telt el, de arra eszméltem föl, hogy valaki egy kissé zajosan lehuppan mellém a padra. Egy korombeli, szakállas férfi volt, aki szintén szemüveget viselt és sapka volt a fején. Felém bólintott és rám is kacsintott, amit különösnek találtam. Az ember nem szokott csakúgy rákacsintani egy idegenre, legalábbis nem ok nélkül. Egy kissé túl közel ült hozzám, és én megpróbáltam a lehető legészrevétlenebb módon arrébb húzódni. Ő azonban észrevette a dolgot és mókásan felnevetett.

Nem vagyok egy beszédes ember. Szeretem nézni az embereket, de nem érzem szükségét, hogy szóba elegyedjek velük. Ezért kitartóan magam elé néztem egy darabig, de ez a helyzet nem volt sokáig tartható. Időnként oda-odanéztem a padtársam felé, aki csendesen nézelődött és néha halkan dudorászott. A szemem sarkából figyeltem. Amint felém fordította a fejét, én elfordítottam a tekintetemet. Ezt néhányszor sikerült megtennem, de vagy túl lassú voltam, vagy elhatároztam, hogy végre ránézek, nem emlékszem, egyszer csak egyenesen a szemébe néztem. Mondani akartam valamit, mert az ember hasonló helyzetben ezt teszi, de az ajkaim nem akartak megszólalni. Csak néztem és láttam őt, – hogy is mondjam, – láttam őt belülről és olyan ismerős volt nekem… Ismét felnevetett és nekem tetszett ez a nevetés. Tudni kell, hogy nem szoktam ilyesmit tapasztalni és szavakat sem találok rá, de ez nagyon szép volt, szinte azt mondhatnám, hogy csodálatos.

Amikor már éppen meg akartam szólalni, a férfi fölállt, megérintette a sapkáját és elsétált. Én pedig ott maradtam tele érzésekkel, zavartan. Mi történt velem? A nyugalmas, parkbeli élményem érzések kavalkádjává változott. Ez nem izgalom volt, inkább csodálat és öröm – és egy csomó értetlenség. Mit kezdjek ezzel? Ha rágondoltam, az nem segített és nem tudtam újra felidézni az emlékét. Sőt úgy tűnt, mintha nem is lenne szabad. Csak ültem és ültem ott és az egész világ a feje tetejére állt. Mikor kezdett sötétedni, felálltam és hazasétáltam, de majdnem elestem egy járdaszegélyben és kétszer beleütköztem valakibe. Otthon elmeséltem az egész történetet a macskámnak, de ő sem tudott mit kezdeni a dologgal.

Attól a naptól fogva mindig az új helyemre járok, és azt várom, hogy talán újra felbukkan az idegen, ami számomra nagyon különös. Többé sohasem kerültem abba az álomszerű állapotba és az emlékezetem sem volt hajlandó együttműködni. A végén azt gondoltam, hogy az egészet csak képzeltem. Hogy az az álomszerű állapot valójában csak egy álom volt. Ettől azonban nem lettem nyugodtabb.

A gondolataim minden nap a körül a különös pillanat körül keringtek és ez már szinte kényszerképzetté vált. Néha a tévé előtt ülve próbáltam elterelni a gondolataimat, de gyakran elaludtam és ez így együtt nem volt kellemes. Úgy éreztem, hogy mialatt alszom, magamba szívom mindazt a felszínes beszédet, ami a tévében elhangzik, ezért úgy határoztam, hogy ha elálmosodom, inkább az ágyba megyek aludni. Ma délután is ezt tettem és volt egy álmom, egy valódi álmom, mivel elaludtam. Álmomban eljött az idegen, leült az ágyam szélére és felnevetett az ő szokásos módján. Rám nézett és elkezdett énekelni egy dalt. Ismertem ezt a dalt, noha nem tudtam, hogy miről szól. Már évszázadok óta ismerem. Az idegen rám nézett és kacsintott. Azután elment.

Most pedig itt ülök az ágyam szélén és megpróbálom összegezni a dolgokat.

1. A szokásos padom helyett egy teljesen más padon ülök és álomszerű állapotba kerülök.

2. Leül mellém egy ember, akit nem ismerek és rám kacsint.

3. Az ismeretlen különösen viselkedik, dudorászik és nevetgél, mintha egy jó barátom lenne, de ez nem lehetséges.

4. Én mégis bízom benne, sőt nagyon szimpatikus nekem.

5. Amikor elmegy, nagyon hiányzik és vágyom utána.

6. Olyan sokáig nem látom, hogy már nem is hiszem valóságosnak.

7. Álmomban újra eljön és ez nem tűnik álomnak, noha aludtam.

Hirtelen azt hiszem, hogy amikor aludtam sokkal éberebb voltam, mint most, amikor ébren gondolkodom. Ez nagyon zavarba ejtő és semmiféle logikával nem magyarázható. Az életem egy különös fordulatot vett és az a gondolatom támadt, hogy ez az egész valójában az időről szól. Ezután tisztán emlékeztem az idegenre, akit ismeretlennek véltem, de akiben vakon bízok és aki melegséget kelt bennem a gyengéd pillantásával. Ő mindig velem lesz, tudom, de vajon ki ő? Fogalmam sincs róla. De tudom, hogy jó úton járok. Rámosolygok a macskára, az pedig visszavigyorog rám. Gyakran megteszi ezt, de sohasem ennyire nyilvánvalóan.

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: január 25, 2020
Szerző: Amun (Netherlands)

Illusztráció: