Ha a modern Rózsakeresztet nézzük és azt, hogy mit nyújt a mai világ számára, három fő jellemvonást állapíthatunk meg. Először is egyetemes szellemi filozófiát és világnézetet ad, másodszor csoportként, illetve egyesületként, rózsakeresztes iskolaként működik, harmadszor pedig gyakorlati szerepet játszik tanulóinak életében.
Filozófiaként, mivel kozmológiai és antropológiai fogalmakra összpontosít, a Rózsakereszt kétségtelenül a reneszánsz gyümölcse. Olyan szellemi áramlatok egyesüléséből ered, melyeket ha megszabadítunk a babonától és a fantáziától, gyakorlati módon szintetizálják és ábrázolják az élet megközelítését és megértését.
Ha megértjük ezt a rövid magyarázatot, látjuk, hogy minden korban és bolygónk minden területén, mindig voltak olyan emberek, akik ugyanarra a következtetésre jutottak és ebből egy „modus vivendit”, életmódot alkottak. Ezek az emberek, a Rózsakereszt reneszánsztól napjainkig tartó rövid története során, azokhoz a társaságokhoz tartoztak, melyek a „rózsakereszt” nevet vagy annak valamilyen változatát használták.
Ily módon kijelenthetjük, hogy mindig voltak „rózsakeresztesek”, a klasszikus rózsakeresztesek 17. századbeli megjelenése előtt és után is. Az érdeklődők részére széleskörű irodalom áll rendelkezésre, ami ezeknek a társaságoknak a történetével foglalkozik.
Ebben a cikkben a Rózsakereszt filozófiai alapjait szeretnénk megvizsgálni és azt, hogyan segíthetnek fényt vetni a mai társadalomra.
Társadalmunk szilárdan a kommunikáción alapul, pontosabban a szavakra összpontosító kommunikáción. Közismert, hogy a szavak betűkből állnak, melyeket variálva különböző fogalmakat alkothatunk. A fogalmak különböző kombinációiból pedig egy gyakorlati nyelv alakul ki, ami ésszerű fogalmakat és elképzeléseket definiálhat és közvetíthet.
Ha például a „rózsa” szót vesszük, mindenki ismeri és egyetért abban, hogy ez a szó mit jelent és ez az egyetértés gyakorlati alapot formál társadalmi kultúránk szerkezete és az élő kommunikáció számára. Ha azonban ugyanezt a szót arra használjuk, hogy olyan fogalmakat és elképzeléseket jelenítsünk meg vele, melyek se nem ismertek, se nem megfoghatók, probléma merülhet fel. Ebben az esetben kénytelenek vagyunk bővebb magyarázatokkal szolgálni, ami az idea természetétől függően a kommunikációt bonyolultabbá teszi és félreértésekhez vezethet.
A Rózsakereszthez hasonló misztérium- és beavatóiskolák mindig tudatában voltak a nyelv korlátainak és ezért a szimbolizmus és analógia módszereihez folyamodtak. A jelképes nyelvnek erőteljes megidéző és szuggesztív hatása van, s ha képekkel is kiegészítik, akkor lehetővé teszi a képzelet számára, hogy belsőleg lássa a megfoghatatlanabb és finomabb valóságokat.
A Rózsakereszt egyértelműen a Nyugat misztériumhagyományaiban gyökerezik, üzenetének emberek felé való közvetítésekor világi és szimbolikus nyelvet egyaránt használ. Ezt a fajta üzenetet dualitás, a finom és a konkrét, a belső képzelet és a külső látható megjelenés összeszövődése jellemzi.
A Rózsakereszt, ahogy a neve is jelzi, a tisztán szellemi (rózsa) és az alapvetően földi (kereszt) közötti kapcsolat jelképe. A rózsa a Szellemre utal, ami az életben aktívan jelen van, míg a kereszt az élet négy elemére, a tűzre, vízre, levegőre és földre, illetve tudományosabb szempontból nézve a hidrogénre, oxigénre, nitrogénre és szénre vonatkozik. A Rózsakereszt fókuszpontja, központi nézete tehát az isteninek és az emberinek, a szelleminek és az anyaginak a találkozási pontja, miközben magában foglalja egy effajta találkozásnak az alapvető ellentmondásosságát is.
Kétségtelenül mindannyian egyetértünk abban, hogy ha csupán a szimbolizmus nyelvét használnánk, nem tudnánk részletes tervet készíteni például egy repülőgép összerakásához. Következésképpen abban is egyetértünk, hogy az a műszaki és tudományos nyelv, ami egy repülőgép létrehozásához szükséges, teljesen haszontalan lenne a számunkra, ha olyan gondolatokat és fogalmakat szeretnénk elképzelni, ami a hétköznapi életünket meghaladó valóságok megismerését teszi lehetővé.
A Rózsakereszt nem misztikusan közelíti meg az istenit, az ezoterikus „mennyeket” és azok „istenségeit” tanulmányozva, ahogy az az ember fantáziájában oly gyakran megjelenik, hanem a Szellem misztériumát természetes megjelenésének megfelelően próbálja megfejteni. Ha a világegyetem egy nagyszerű Alkotónak a teremtése, akkor a Rózsakereszt nem arra törekszik, hogy az Alkotót keresse, hanem azt próbálja meg felfedezni, hogy miféle szándékok rejlenek a teremtett Műben. Ennek során pedig az is kiderül, hogy a világegyetem titkainak megismeréséhez vezető út annak a csodálatos teremtménynek a megismerésével kezdődik, akit „embernek” nevezünk, valamint annak kiderítésével, hogy az embert miért hívják „mikrokozmosznak”.
A kezdő hipotézis az, hogy ha az ember megismeri önmagát, akkor mind a világegyetemet, mind pedig annak célját kezdi megismerni. Parmenidészhez hasonlóan, aki „A természetről” írott művében Perszephoné tanácsát követi, a rózsakeresztes útját a jelenben járja, mind mentálisan mind tapasztalatilag és nem foglalkozik azzal, ami nincs, vagy nem lehetséges, ezáltal elkerülve, hogy spekulációkba bonyolódjon.
A rózsakeresztes számára az Igazság felfedezéséhez vezető út a Logoszhoz vezető utat követi és mind a racionális, mind az analóg gondolkodást alkalmazza, továbbá a klasszikus rózsakeresztesekhez hasonlóan megérti, hogy a Logosz kettős természetű. Először megnyilvánulásként, a világegyetem természeti törvényeinek rendíthetetlen alapjaként jelenik meg, másodszor aktívan megvalósítja a „létezés” elképzelését, vagyis azzá válik, ami van.
Most már megérti az olvasó, hogy a rózsakeresztesek miért nem álltak soha a dogmatikus tekintélyuralom híveinek oldalára ezen az úton, ahogy sok más vallás tette, hanem mindig azért harcoltak, hogy megszabadítsák az elmét az értelmetlenség és a vakhit igájától. Semmi értelme annak, hogy a kereső elmét, az ember koronáját, tudatlanságon alapuló, értelmetlen elképzeléseknek való engedelmesség dogmatikus korlátaiba kényszerítsék bele. Ebből a szempontból a rózsakeresztesek mindig a fennálló rend áramlatával ellentétes irányban haladtak azzal a meggyőződéssel, hogy aki a folyó áramlatával szemben halad, előbb utóbb megtalálja annak forrását.
