Az építmény, egy ókori görög templom a hosszú, füves dombnak majdnem a legvégében áll, mögötte már csak egy fasor van. Enyhe szellő fúj a tenger felől, megmozgatja a fák koronáját. Az épület szilárd, mozdulatlan. Vagy mégsem… „De hát ez mozog!”, veszi észre az ember zavartan és elképedten. Lenyűgöző látvány.
A templom előre-hátra ing a szélben. Ez látszólag teljes képtelenség, hiszen az ódon kőtemplomok, már amennyiben józan állapotban szemléljük őket, mozdulatlanok és olyan masszívak, hogy legtöbbször még a földrengésre sem reagálnak. De ez a templom leng a szélben… Ahogy tovább haladva elérünk a domb tetejére, a Tremenheere szoborkertek bejáratához (Penzance, Cornwall), egyre nyilvánvalóbb, hogy az építmény úgy lett megtervezve, hogy a domb tetején az egyik fele egy mélyedésben helyezkedik el, ami elrejti az alapjait. Aztán azt is felfedezzük, hogy ami a távolból szilárd, időmarta márványnak látszik, de még egészen közelről is, az valójában fa. Semmi sem az, aminek látszik. A dór oszlopok a timpanonnal együtt vörös cédrusból készültek. Tovább vizsgálódva rájövünk, hogy az oszlopok tulajdonképpen üreges csövek, ezekhez vannak erősítve a cédrus lécek. Ezért aztán annyira könnyűek, hogy a szél könnyedén meg tudja mozgatni őket. Minden oszlophoz egy acélkábel van kötve, ami az üreges csövön keresztül csatlakozik a templom talapzata alatt lévő nehezékhez. Maguk a nehezékek egy közös acélkeretbe vannak foglalva, hogy az oszlopok képesek legyenek visszaállni a függőleges helyzetükbe, mint egy tánccsoport tagjai. A szél és a gravitáció zseniális kombinációja. A templomot addig akarják fenntartani, amíg be nem lepi a zuzmó, de hogy ez mennyi időt jelent, azt senki sem tudja.
A templom „ambiciózus és kétes zsenialitásunk” ódájaként épült, mondja az alkotó, Penny Saunders, aki sokáig díszletezőként dolgozott egy színtársulatnál. Zsenialitásunk az igazat megvallva, ingatag: abból áll, amit majd az önkéntelen mellékhatások és a bizonytalanságok produkálnak. Annak ellenére, hogy a technológia célja mindvégig az volt, hogy minél nagyobb biztonságot nyújtson számunkra, jelenlegi világunk nem éppen stabil. Úgy tűnik, mintha az összes pillanatnyi bizonyosság és bizonytalanság éppen ebbe a mozgó építménybe sűrűsödött volna bele.
És mégis… milyen csodálatos játéka ez a művészi ihletnek. Lengés a szélben. És micsoda látvány: minden, amit stabil értéknek tartunk, lám mennyire az idő mozgásának van kitéve. Minden elkopik, rozsdásodik, elöregszik és elporlad. Semmi sem az, aminek látszik. Ezt az örökmozgó templomot nyughatatlan világunk kihangsúlyozott üzenetének is tekinthetjük? Lehet, hogy mindaz, amit fix értéknek tartunk, tulajdonképpen az optikai csalódás valamilyen formája, mivel valójában minden mulandó? Nem egy kellemes gondolat. De most hogy már elegünk lett az összes technikai kütyüből, amit jórészt azért találtunk ki, hogy kellemesebbé tegyük az életünket, nehéz továbbra is hinni a technikai haladásban.
Másrészt ez a műalkotás egyúttal humoros is. A tervezése miatt eleve más nézőpontba helyezi a dolgokat. S talán annak is a jelképe lehet, hogy ma milyen helyet foglal el egy tudatos kereső a társadalomban: rugalmasak vagyunk, ám időnként túlzásokba esünk. De amíg tudatában vagyunk annak, hogy van bennünk egy biztos pont, amibe kapaszkodhatunk, addig fenntarthatjuk az egyensúlyt. Itt minden a természet törvényeinek van alávetve, minden egy középpont körül tartja egyensúlyban egymást. A középpontban nyugalom van. Miért ne helyezzük tehát reményünket és bizalmunkat önmagunk középpontjába?
Hivatkozás:
