Lehet, hogy a világunk egy szimuláció, ahogy néhány tudós állítja? Az az elképzelés, hogy a világ nem az, aminek látszik, nagyon régi.
Megtaláljuk a hinduizmusban, a buddhizmusban és – korunk kezdete táján – a gnosztikusoknál is. Platón élethűen ábrázolja ezt ’Barlanghasonlatában’. Manapság létrehoztunk egy olyan barlangot, amit a mobiltelefonunkban hordozunk magunkkal.
Az utóbbi időben, ha nem is általánosan elfogadottá, de legalábbis jelentős vita tárgyává vált, hogy a világ, amelyben élünk, otthonunk kényelmes meghittségétől kezdve a legtávolabbi, elképzelhetetlen fényévekre lévő galaxisig, egyfajta hamisítvány, vagy legalábbis másolat, egy szimuláció. Ami egykor tudományos-fantasztikus témának tűnhetett – gondoljunk csak a Mátrix című filmre –, az egyes tudósok számára ma már, ha nem is ténynek számít, de 99%-os valószínűséggel biztos úton halad afelé, hogy azzá váljon. Az olyan nagy figyelmet keltő technológiai óriások, mint Elon Musk és Peter Thiel, látszólag elfogadják ezt, és furcsa módon az a tény, hogy a szimulációs elméletet még nem bizonyították, illetve még csak el sem fogadták bizonyíthatóként, az ő esetükben jó okot szolgáltat arra, hogy hitből fakadó cselekedetként, (bizalmi lépésként) fogadják el; mindketten kereszténynek vallották magukat, bár nem ortodox értelemben. Bizonyos szempontból ez a hit számomra a jelenlegi tudomány „kötelezvény jellegű” példájának tekinthető, olyan állításnak, hogy most még ugyan nem tudjuk bebizonyítani X-et – bármi is legyen ez az X –, de valószínűleg hamarosan be fogjuk tudni bizonyítani. Tehát, ha még nem tudjuk bizonyítani, hogy egy szimulációban élünk, ne is aggódjunk. Néhány év és további technológiai fejlődés után el fogunk jutni oda, meglátják.
Egy jövőbeli civilizáció szimulál minket?
Az elképzelés mögött álló alapgondolat Nick Bostrom oxfordi filozófustól származik. Lényegében azt állítja, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy mi most számítógépes szimulációkat futtatunk számtalan dologról, az időjárástól kezdve a forgalmon át a katonai harctevékenységekig – nem is beszélve a videojátékokról és a virtuális valóságról –, úgy a fejlett civilizációk is – akár a földönkívülieké, akár jövőbeli utódainké – futtatni fognak ilyeneket, de sokkal nagyobb mértékben és összetettebb formában. Ezek a fejlett civilizációk számos ilyen szimulációt működtetnének, és ezek egyike lenne az élet itt a Föld bolygón. A kvantumfizika ezt lehetővé teszi, a „valóság” kvantumait ugyanúgy manipulálva, mint a számítógép képernyőjén lévő pixeleket. A számos „véletlen egybeesés”, ami úgy tűnik, az élet megjelenésében szerepet játszott, és ami a tudósok többsége számára az úgynevezett „antropikus kozmológia elvére” utal – amelyik azt állítja, hogy ahelyett, hogy (az élet megjelenése) egy zord és értelmetlen univerzumban véletlen jelenség lenne, a mi univerzumunkban az intelligens életnek meg kell jelennie – a szimuláció-hívők számára, nos, éppen a szimulációra utaló bizonyíték. Valaki, mondják, irányítja a show-t.
Némelyek számára ez lehet Isten. Mások számára egy nagy számítógép-programozó az égben. A szimuláció-elmélet hívei közül néhányan úgy vélik, hogy ezek mi magunk vagyunk a jövőben. Mi tehát olyan szimulációk vagyunk, amelyeket a jövőbeli énjeink hoztak létre. Ha azonban mi adunk életet annak a jövőbeli generációnak, amelyik a szimuláció-elmélet hívei szerint szimulál minket, nehéz elkerülni annak a logikai problémának a felmerülését, hogy hogyan teremthet egy „hamis” valóság „igazi” valóságot, ami aztán létrehozza őt.
Az egyik szimulációs elméletet támogató tudós megjegyzése meglepett, amikor olvastam. Rich Terrile, a NASA Jet Propulsion Laboratory (NASA Sugárhajtási Laboratóriuma) tudósa úgy véli, hogy a szimulációs elmélet annyira valószínű, hogy „ha nem egy szimulációban élünk, akkor ez rendkívül valószínűtlen körülmény.” Hogy ő hogyan tudná eldönteni, hogy ez valószínű vagy valószínűtlen, számomra érthetetlen, tekintettel arra, hogy ha szimulációban élünk, bármilyen „valószínűségre” vonatkozó fogalom szükségszerűen a szimuláció részét képezné, és így nem tudna ítéletet alkotni annak egészéről. És egyébként is, mennyire volt „valószínű” a Nagy Bumm [az ősrobbanás] – ha valóban megtörtént – vagy még inkább, mennyire valószínű maga a létezés? Hogyan válaszolhatnánk erre a kérdésre, ha a valószínűségről alkotott elképzeléseink annak a részét képezik, amiről kérdezünk?
A kérdés, hogy „Miért van valami a semmi helyett?” a múltban néhány olyan komoly elmét is elgondolkodásra késztetett, mint Leibniz, William James, Heidegger, Wittgenstein, nem is beszélve a számtalan gyermekről, mielőtt kiűzték volna belőlük a csodavárást. Az, hogy amit látok, amikor kinyitom a szemem, szimuláció, nem valószínűbb annál, mint az, hogy egyáltalán látok valamit. Az, hogy az univerzum „csak úgy létrejött”, hihetetlenül valószínűtlennek tűnik, de az olyan elmék, mint Stephen Hawking, aki hitt abban, hogy értheti Isten elméjét, többé-kevésbé olyasmit mondtak, hogy így volt, bár Hawking elképzelése, hogy „egy már meglévő vákuumbeli kvantumfluktuáció” áll a dolgok mögött, sokkal tudományosabbnak hangzik.
Amellett, hogy „nem cáfolható” – Karl Popper filozófus „tudományos” státusz nélküli elméletről alkotott definíciója szerint –, a szimulációs elméletnek néhány más dolog is ellentmond. Egyrészt feltételezi, hogy a „fejlett civilizációk” ugyanazokat a dolgokat tennék, mint mi, például szimulációkat működtetnének, de nagyobb léptékben. Ez azt a feltételezést veti fel bennem, hogy buszokkal is rendelkeznének, akárcsak mi, de ezek mérföldnyi hosszúak lennének, és 1000 mérföld/óra sebességgel közlekednének. Ha ezek a civilizációk ennyire fejlettek, miért fáradoznának ugyanolyan dolgokkal, mint amilyenekkel a tudósok itt és most foglalkoznak? Talán a „fejlettségüket” jobban bizonyítaná a mindent meghaladó technológiájuk?
Az a feltételezés, hogy a „fejlettség” bármiféle meghatározását technológiai szempontok alapján kell megadni, önmagában véve egy másik probléma a témával kapcsolatban: egy metaforát tényként állít be. Amikor Newton elvetette az ókori ptolemaioszi univerzummodell használatát, és egy gépi modellre cserélte azt, a valóságra vetített egy metaforát. Az einsteini forradalom ugyanezt tette, amikor felváltotta Newtont; most, a relativitáselmélet révén, az univerzum olyan volt, mint egy táguló lufi. Ma már nem meglepő, hogy a számítógépek és a belőlük származó „virtuális valóságok” szolgáltatják a metaforát az univerzum legújabb modelljéhez, a szimulációhoz.
Tapasztalataink illuzórikus természete
Sőt, mi több, miközben a tudományos elmélet élvonalának legélesebb pontjaként mutatják be, az a gondolat, hogy a világ, amelyben élünk, valahogy hamis – vagy legalábbis nem minden az, aminek látszik – olyan régi, mint a hegyek, akár szimuláció, akár nem. A hinduizmus Maya-ról beszél, a világtól elkülönült létezésünk illuzórikus jellegéről. A buddhizmus is ezt mondja, és Nescience-ről, tudatlanságról beszél, vagyis a valóságról való tájékozatlanságunkról. De nem kell szokatlan oltárokhoz fordulnunk ahhoz, hogy olyan gondolatokra bukkanjunk, amelyek megelőzik a szimulációk iránti jelenlegi elragadtatásunkat. A Nyugat is hozott létre ilyeneket.
A korai szimulációs elmélet egyik őshonos forrásaként említhetnénk a gnosztikusokat. A gnosztikusok a korabeli vallási mozgalmak sokszínű csoportját alkották, némelyikük keresztény volt, és főként a Kr. u. II. és III. században virágoztak. Sok gnosztikus különbséget tett a transzcendens, legfelsőbb Isten és az Ószövetség teremtő Istene között, akit alacsonyabb rendű isteni lényként (Demiurgoszként) azonosítottak. Krisztus életét, halálát és feltámadását szimbolikus és spirituális módon értelmezték, a belső tudást (gnózis) hangsúlyozva a szó szerinti vagy történelmi olvasat helyett. Gnosztikusoknak azért nevezik őket, mert ahelyett, hogy Krisztus tanításait hit és dogma útján fogadták volna el, ahogyan a szó szerinti keresztények tették, a gnózis-t keresték, ami egy görög szó és „tudást” jelent. Ez nem az a fajta tudás volt, amit az ember tanulás vagy tanulmányozás útján szerez – amit a görögök episztéme-nek neveztek –, hanem egyfajta közvetlen, tapasztalati tudás, olyan tudás, ami „tapasztalat” eredménye. Ez a tudás a világ valódi jellegéről szólt, amelyről úgy hitték, hogy egy hamis isten – „démiurgosz” – teremtette, aki elhitette, hogy ő az igazi Isten. A hamis isten világában ragadtunk, de lelkünkben őrizzük a teremtésen túli igaz Istentől származó fény „szikráit”. A gnosztikusok Krisztust felszabadítónak tekintették, aki nem azért jött a Földre, hogy meghaljon a bűneinkért, hanem hogy igazságra tanítson minket, és megmutassa a szikrák felszabadításához és az igazi forrásunkhoz való visszatéréshez vezető utat.
A gnosztikusokról való tudásunk nagy részét a viszonylagos közelmúltig a korai egyházatyák ellenséges beszámolóiból szereztük. Ez 1945-ben megváltozott, amikor egy gnosztikus írásokból álló gyűjteményt fedeztek fel az egyiptomi Nag Hammadiban. Az Elaine Pagels Gnosztikus evangéliumai-hoz hasonló művek által, kialakult egy pozitívabb megértés arról, hogy mi volt a gnosztikusok elképzelése. Mára a „gnosztikus” kifejezés beépült a köznyelvünkbe, és számos olyan népszerű kulturális mű jellemzésére használják, amelyek mindegyike valamilyen módon osztozik a „hamis világ” fogalmában. Említettem már a Mátrixot. Más filmek, mint például a Truman Show, a Sötét város és a Kocka, hasonló forgatókönyveket mutatnak be arról, hogyan élnek az emberek egy olyan világban, amelyről nem is tudják, hogy „valótlan”. Philip K. Dick sci-fi író regényei, melyek közül sokból film is készült, gyakran ugyanezen az elképzelésen alapulnak. A Netflix-sorozatok, mint a Dark [Sötétség] és mások, ugyanezt a témát vetik fel, miszerint a mindennapi valóság egyáltalán nem hasonlít ahhoz, mint aminek hisszük. Azt is mondhatnám, hogy egyfajta „gyanú hermeneutikája” – melyet Paul Ricouer filozófus dolgozott ki a szövegekkel összefüggésben, felszín alatti „rejtett” jelentésüket keresve – ültetődött át a jelenlegi ismeretelméleti bizonytalanságunkba, amire jó példa annak a létrejötte, amit ma egyfajta „poszt-igazság” világaként tekintünk, amely „alternatív tényekből” áll egy képlékeny valóságon belül. Úgy tűnik, egy olyan korban élünk, amikor minden hihető, mégsem biztos semmi, és a mindent átható összeesküvés-elméletek özöne elmossa a hamis és a „valódi” közötti különbséget.
Platón, a nyugati filozófia atyja, azonban már a gnosztikusok előtt is rámutatott arra, ami még ma is a valóság megismerése és az illúzió csapdájába esés közötti különbség szimbóluma. Az államban Platón bemutatja azt, amit Barlanghasonlatként ismerünk. Arra kér minket, hogy képzeljünk el embereket, akik egy barlangban láncra verve helyezkednek el, és kénytelenek egyenesen előre nézni egy falra, amelyen árnyékok mozognak ide-oda. Mögöttük tűz van, amit nem látnak, a tűz előtt pedig emberek, akiket szintén nem látnak, tárgyakat mozgatnak, amelyek az általuk látott árnyékokat vetik. Ahogy a láncra vertek az árnyékokra néznek, hangok magyarázzák el, hogy mit látnak. Mivel helyhez kötöttek, nem tudnak megmozdulni, a valóság számukra csupán az, amit a barlang falán látnak.
A filozófus azonban valahogy képes meglazítani láncait és megfordulni – úgy is mondhatjuk, hogy befelé tekint, eltávolodva a „külső” valótlan képektől? Látja, hogy amit valóságnak hitt, az csupán árnyék. Sőt mi több, kijut a barlangból. Először elvakítja a napfény – az Igazság sokkoló –, de amikor a látása hozzászokik, visszatér a barlangba, hogy elmesélje társainak, mit fedezett fel. Sajnos, akik nem látják az Igazságot, nem fogják elhinni, és ahogy maga Szókratész is megtapasztalta, gyűlölni fogják azokat, akik megpróbálják láthatóvá tenni azt számukra.
Platón barlangja számomra sok szempontból találóbb metafora napjainkra, mint a szimulációs elmélet. Vagyis a személyes technológiánk és az azon keresztül ható digitális, elektronikus világ iránti jelenlegi megszállottságunkat Platón barlanghasonlata és a szimulációs elmélet keverékeként látom. De ebben az esetben a szimuláció nem a „kinti” világ, a csillagok, felhők, napfény, hegyek, állatok, fák és más emberek világa, hanem az a világ, amelybe akkor lépünk be, amikor a tudatunkat leszűkítjük arra, amit egy iPhone-on vagy más eszközön látunk. Mindinkább úgy tűnik számomra, hogy elveszítjük az érdeklődésünket a külvilág iránt – amiről a szimulációs szakemberek azt mondják, hogy egy szimuláció – és egyre jobban a telefonjainkon található szimulált világtól válunk függővé. Úgy tűnik, mintha visszatérnénk saját személyes, hordozható barlangjainkba, melyeket magunkkal cipelünk, és amelyeken a közösségi média által nyújtott valóság árnyait figyeljük. A szimuláció tehát nem az a világ, amit magunk körül látunk, hanem az, amelyben az időnket töltjük, amikor kizárjuk a világot, és belépünk az elektronikus ál-valóság áramlatába, amelyet a zsebünkben hordunk. Azoknak, akik úgy döntenek, hogy nem lépnek be a barlangba, el kell fogadniuk egy „rendkívül valószínűtlen körülményt”, egy olyan nem szimulált világot, ami továbbra is a létezésének rejtélyével szembesít minket.
