A Szeretet rezgése által megérintve felébredünk az elválasztottság álmából, és emlékezünk arra – hogy Egyek vagyunk, az Isteni Világosság sugárzó szikrái.
A Szeretet rezgésének megérintése által ízelítőt kapunk a Mennyből, hagyjuk, hogy az Egység csodálatos energiája felemeljen minket.
Teljesen más szemmel – megosztottság nélkül – nézünk az emberekre. Megosztottság nélkül, ami dialektikus értelemben elválasztja azt, ami az enyém, attól, ami a tiéd, azt ami a miénk, attól, ami az övék, a férfiast a nőiestől. Isteni látásmóddal nézünk, a szívünkkel látva, hogy minden az Egyetlen Önvaló megnyilvánulása. Minden Egységet képez, ami számtalan formában jelenik meg.
Csodálatos, amikor olyan szikrák csoportjaként látjuk az embereket, amelyek egyetlen lángból törnek elő. Az Egész részei, és mégis számtalan módon csillognak, mintha saját külön életüket élnék. Ez egy ragyogással teli látvány, és csodálatos volt a Teremtő terve, hogy az Egység sokszínű formában jelenjen meg.
Ez a végtelenségig folytatódhatott volna, ha nem történt volna meg, hogy a „szikrák” hozzátapadtak a saját formájukhoz, megittasultak általa és elfelejtették, hogy egy nagyszerű egészhez tartoznak – hogy a fény csodálatos játékának csupán a szereplői. Így keletkezett a zavarodottság és az elválasztottságban, önelégültségben való hit. Ily módon az eredeti Emberi Lény, akinek az volt a jellemzője, hogy az Isteni Világosság sugárzását annak teljességében befogadja és kisugározza, énközpontú, dialektikus személlyé vált, aki csak önmagára összpontosít, másokat pedig az elkülönült „én”-je fenyegetésének tart. Ezért aztán „sarokba szorított állatként” védi önmagát az illuzórius „én” képzeletbeli fenyegetése ellen. Ez az „én” addig erősödik, amíg el nem éri a szenvedés határát. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy kiutat keressen, a Megszabadult Lelkek Testvérisége pedig a segítségére siethet, hogy tudatosan visszatérhessen az Egységhez. Eközben mi, a Szeretet sugárzása által elragadtatva, nézzük az emberek bolyongó tömegeit, ahogy végtelenül vonulnak tova. Mindegyikük, mindegyikünk, a saját dolgainak őrületébe merülve, mint egy álomban, letargiában lebeg a szemünk előtt. És így forgunk körbe generációk óta, évszázadok, évezredek óta, ebben a halandó álmok börtönében. Az idők és a formák változnak, de az álom szakadatlanul tovább tart. Ez az elválasztottság álma.
Ilyen pillanatokban az ember szívből, túláradó szeretettel szeretne felkiáltani: „Kedves testvérem, állj meg! Szabadítsd ki magad ebből az álomból! Mert mi Egyek vagyunk, ugyanannak az Önvalónak a megnyilvánulásai! Nincs közöttünk semmi, ami elválasztana minket!
A Szeretet magasztos rezgésének hatása alatt maradva haladunk el a másik ember mellett, a szemébe nézünk, és észrevesszük gondolatainak zavarodottságát, és a fájdalmat, amit magukban hordoznak. Megértjük ezt az állapotot – hiszen mi magunk is tapasztaltunk naponta ilyen érzéseket. Érezzük a késztetést, hogy közelebb vonjuk őket magunkhoz, és azt mondjuk: „Most már minden rendben van, ne aggódj, minden jól van. Csak a gondolat illúziója teremtette ezt a fájdalmat. A valóság más – a valóság tele van Szeretettel és Egységgel. Az egyetlen Valóság Isten – a csodálatos Atya-Anya, a Szeretet, az Egység, a Mindenség.”
Így maradunk, a Szeretet rezgése által hordozva, az elválasztottság, az „én” érzése pedig eltűnik valahová – egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy megosztott módon gondolkodjunk.
Ennek a csodálatos érintésnek a hatása azonban nem tart örökké, és lassan visszasüllyedünk az álomba. Még nem vagyunk elég üresek, elég tiszták, elég csendesek belül ahhoz, hogy sokáig megtartsuk ezt az állapotot. De eljön majd a nap, amikor a belső nyugalmunk lehetővé teszi, hogy a Világosság örökké bennünk lakozzon. Eljön az a pillanat, amikor Kegyelem ereszkedik le ránk és a nem-cselekvés általi cselekvés megnemesít minket, hogy „nem-én”-ként újra Isten méltó Gyermekeivé válhassunk.
Bárcsak hamarosan eljönne az a nap! Bárcsak most jönne el!
