Tapasztaltál valaha egy pillanatot, ami nem a Most pillanata?
Tapasztaltál valaha egy múltbeli pillanatot? Vagy egy jövőbeli pillanatot? Ugye nem? Mert a múlt csak a gondolataidban létezik, ami emlékekre utal vissza. Ebben az értelemben felidézheted egy múltbeli valaminek az emléket a jelenben, a Mostban. De ez csak egy gondolat, egy érzés, és nem maga az a múltbeli pillanat.
A jövőről pedig elképzeléseket alkotsz, spekulatív gondolataid vannak. Sohasem a jövőben vagy, hanem mindig csak a Jelenben, a Mostban. Ez a Most az egyetlen dolog, amit az én átélhet. Why Time (Doesn’t) Flow [Miért (nem) telik az idő] című könyvében Jos Stollman elmagyarázza, hogy minden személyes tapasztalatot az éntudat hoz létre. Az idő folyása nem más, mint az éntudatunk. Az én önmagát és a körülötte lévő világot az idő folyásában tapasztalja meg.
Gondolatok és elképzelések határozzák meg az ember érzéseit a a Mostban. A Most olyan, mint a tudat folyamatos áramlata, egy folyamatos áramlat a tudatban. Minden teremtés folyamatszerűen zajlik. Az én vagyok tudata is. Külső észlelések áramlata folyik át az érzékeken és különféle érzések és gondolatok folyama színezi át ezt a Jelent, a Most valóságát. És ebben az érzésben ott van annak a tudata is, hogy te önmagad vagy.
Nemrég jelent meg egy tudományos könyv a tudatról: The Code of Consciousness [A tudat kódja; eredeti, holland címe: De code van het bewustzijn], melynek szerzője Cyriel Pennartz neuropszichológus. A „tudat” témája sokáig nem volt a tudományos tanulmány tárgya, mert a tudósok nem sok konkrét dolgot tudtak mérni róla. A tudományos kutatás ezen a téren bonyolulttá válik, mert a tudomány csak olyasmit ismer el igazságként, amit meg tud figyelni vagy meg tud mérni.
De mintegy húsz éve a „tudat” már nem tabu többé a tudomány számára. Végül kiderült, hogy mindenféle dolgot meg lehet mérni kifinomult eszközökkel. Az elektromos áramot, ami eletromagnetikus hullámokat kelt, nagyon bonyolult molekulák közötti kémiai vagy biológiai reakciókat olyan helyeken, ahol az idegsejtek befolyással vannak egymásra. Mindenféle dolgot meg lehet mérni, amíg van „élő tesztalany”, ami mindenféle feladatot végez. Ez esetben az agy és a könyezete közötti kapcsolat kerül mérésre.
Nos, mondhatjuk azt, hogy ez a tudat? Ez bonyolult kérdés marad. Megjegyzendő, hogy a könyv utolsó oldalán a szerző elismeri: két valóságról van szó, melyeket nehéz összeegyeztetni. Nevezetesen egyrészt elektromos áramot, kémiai reakciót látok, másrészt ízlelek, érzek, látok és hallok: azaz tapasztalok. Ugyanazok az áramlatok, de a látás, hallás tapasztalata teljesen eltér például a szaglástól, ezt mindenki igazolhatja. Az író elismeri: „Nem vagyunk képesek megoldani a tudat misztériumát.”
A belső „szubjektív” tapasztalat egészen más, mint amit „gondolkodással” próbálunk megérteni valami rajtunk kívülálló dologról. Hermész már az ókori Egyiptomban kijelentette, hogy „Az elme az érzékekhez kapcsolódik”.
Igen, ez a különbség. A „tudományos kutatás” mindig egy másikra, egy kívülálló személyre tekint, mintha az tulajdonképpen egy érzékelhető „dolog” lenne. Az intellektuális elme csak a dolgokat tudja megérteni. A tudat nem egy dolog. Az igazat megvallva, az elme sohasem értheti meg a tudatot.
A holland filozófus, Marjan Slob Hersenbeest (Agyszörnyeteg) című könyvében azt magyarázza, hogy alapvető különbség van a belső tapasztalás és aközött, amit valaki kívülről figyelhet meg ebből. A másokkal való beszélgetés során szavak állnak köztünk. Marjan megjegyzi, úgy tűnik maguk az agykutató tudósok sem veszik észre, hogy amit kutatni vélnek, az szavakból áll. A másokkal való kommunikációnk során a szavak próbálják megragadni a valóságot. Mi mindannyian elszigeteltek vagyunk a saját tapasztalataink világában. A szavak valamiféle egyezmények, amivel azt reméljük, hogy elérhetjük egymást. De mennyire nehéz jól megértenünk egymást!
A tudatról való intellektuális gondolkodás eltünteti a „csodát” is. Mert ha meg tudunk magyarázni valamit, akkor az többé már nem tűnik csodának. Mintha maga a magyarázat és maguk a természettörvények sem lennének csodák.
Miért ne állnánk meg nyugodtan? Hagyjuk az intellektuális gondolkodást elcsendesedni, felismerve hogy valójában semmit sem értünk, és ráébredünk, hogy minden egy csoda, amire az ember ámulattal néz. Hogy egy tudat vagyunk, hogy minden tudat, és ennek mi is a részei vagyunk. Amikor a fejünkben csend van, egy csodálatos érzés foghat el minket. Az ámulattal való felébredés közel áll a szeretethez, az egységhez és a tisztelethez. Ez boldoggá tesz engem. Milyen egyszerű lehet ez. Ez egy olyan tapasztalat, ami szívbeli tudatosságból jön. Tudatosnak lenni az intellektuális gondolkodás általi színezet nélkül.
Adjuk vissza a csodát Istennek. Minden csoda. Einstein tudta ezt.
Amikor megnyílunk az élet áramlata számára és nyugodtan állunk a Most csodájában, akkor új tűz érint meg minket a szívünkben. És minden újjá válik.
