Ma korán reggel álmomban érdekes megállapításra jutottam. Le akartam írni, de úgy elillant az emlékezetemből, mint a köd.
Úgy veszem észre, hogy a tudatállapotok – álom és ébrenlét – között átmenet van, nem teljesen kommunikálnak egymással. Amikor az ébrenléti állapot aktiválódik, az álom tartalma feloldódik.
Azonban pozitív lelkesedéssel telve, amint felébredtem, leírtam azt, ami megmaradt az álombeli inspiráció értelméből. Íme, ami megmaradt:
Az Egység akarata minden pillanatban teljesül – nem úgy, mint egy rögzített pálya, hanem olyan törvényekként, melyek végtelen lehetőségeket hordoznak magukban…
Itt azonban egy látszólagos paradoxon rejlik: mi éppen ezzel az akarattal ellentétesen kezdünk el cselekedni, és ezáltal árnyékokat teremtünk.
Minden egyes cselekedetünk eltér attól a spontaneitástól, amit egy olyan cselekvés kíván, melynek célja ennek az akaratnak a teljesítése – vagyis az igaz, hiteles cselekvéstől. Először nem érzékeljük ezt, de egyre inkább kellemetlenségnek érezzük. Aztán kezdjük felismerni a helyzetet, és ebben már van haladás.
Így kezdjük el leleplezni magunkat. Ebből az igaz cselekedetből annak az akaratnak a képe kezd kibontakozni az életünkben – amelyik már nem fordul át árnyékokba. Ekkor minden cselekedetünk igazi értelmet nyer.
Az álom azt a gondolatot is felvetette, hogy ahhoz, hogy kétszer szülessünk, tudatosan meg kell találnunk a kapcsolatot az idő és az örökkévalóság között. A két cselekvési irány mindaddig elkülönül egymástól, mígnem a múlt és a jövő az örök jelenben találkozik.
Az idő semmit sem tud az örökkévalóságról – az örökkévalóság az, amely az idővel való megbékélést keresi. Az új lélek fénye – az örökkévalóság – fokozatosan minden élet meghatározó tényezőjévé válik.
És a felébredt idő, megszabadulva az árnyékoktól, beleáramlik az örökkévalóságba.
