Az érzés, gondolkodás és cselekvés között a bizonytalanság szakadékai tátonghatnak. Rajtunk múlik, hogy összekapcsoljuk a pontokat!
Mindannyian készítünk terveket. Mi történik amikor felfedezzük, hogy az életünk egy isteni tervet követ még akkor is ha nem vagyunk magasztos egyéniségek vagy égi hősök. Csak annyit tudunk, hogy van egy fénylő iránytű a szívünkben, ami a mi Északunk felé mutat. De mi választjuk-e az utat? Honnan tudjuk, hogy mikor legyünk csendben és mikor beszéljünk, mikor cselekedjünk vagy ne cselekedjünk, vagy hogyan haladjunk előre, amikor még azt sem tudjuk, hogy valójában hol vagyunk?
A gyermekkor múlékony emlékeket nyújt. Közülük a szüleink által elmesélt történetek ragadnak meg leginkább. Ezek a történetek mindig mesékről, legendákról, kalandokról és utazásokról szóltak.
Néhány „Ifjúság Kincsestárából” vett mondás nyomot hagyott az életünkben. Az egyik ilyen az „Ahogy elgondolta, úgy is lett!”. Ez a mondat mindig éppen abban a pillanatban hangzott el, amikor az elbeszélő a hős utazásának első lépését mesélte, aki már felkészült utiterveinek a végrehajtására. Ezzel a mondattal, mint egy mantrával, igazán elszántnak éreztük magunkat!
Ha az életre apró, sikeres utazásokként gondolok, melyek sok különböző irányba vezetnek minket, akkor rájövök, hogy egyik másik döntés között mindig felmerül a szívemben egy halvány érzése valaminek, amit el kell terveznem és be kell teljesítenem: a lélekutamat, az Igaz Élet útját.
Néha apró napi kötelezettségekkel töltjük az időnket, melyeket fontosnak tartunk, de ezek végül rutinná válnak és gépiességhez vezetnek. Ez azért van, mert elveszünk a cselekvés lényegében, anélkül, hogy valóban gondolkodnánk vagy éreznénk.
Aztán vannak olyan pillanatok, amikor váratlan helyzetben találjuk magunkat és ezek azonnali megoldást kívánnak mind az érzés, mind a gondolkodás és cselekvés terén. Így gyakran a feltörő érzések közt botorkálunk és elhamarkodottan cselekszünk anélkül, hogy objektív tervet készítenénk.
Máskor, amikor egy kicsit tisztábban látunk, észrevesszük – az intuíció antennájával – hogy az érzés-gondolkodás-cselekvés közt lévő pontok közül sok olyan fontos változásokra mutat, melyek gondos vizsgálatot, hozzáállást és nagyon jól tervezett cselekvést igényelnek. Ez a fej, a szív és a kezek közötti egyensúly pillanata!
Ez azért van, mert a jól fókuszált cselekvés egyenesen a lényegre mutat. Ebben a pillanatban az a helyzet, hogy a legapróbb cselekvés, a minimális jelenlét a mindennapi élet során, megmutatja a pillanat valódi nagyságát! És ez azért van így, mert a legátfogóbb és legmagasztosabb tett, minden nagyszerűségével együtt, mindig egy minimális, jól fókuszált gesztusból indul ki!
Nem véletlen, hogy az egyiptomi bölcsesség azt mondta, hogy a kint és bent, a kicsi és nagy, a lent és fent viszonylagos fogalmak, de egy olyan univerzumban működnek együtt, ahol a mikrokozmosz, a kozmosz és a makrokozmosz egy tökéletes tervnek felel meg: ahol az érzés, gondolkodás és cselekvés teljes harmóniában áll egymással.
De mi a helyzet velünk? Gyakran más érzéseink vannak, mint amit valójában gondolunk, és teljesen más módon cselekszünk vagy nem cselekszünk, mint ahogy érzünk vagy gondolkodunk?
Ó, de eljön majd a nap, amikor eltökélten ébredünk és elkezdjük az utazást! Az első lépés a rutinos cselekvés gépiességének megszünetetése kell hogy legyen – hogy úgy nézzünk a ránk virradó napra, mint egy egyedi eseményre. Kézbe kell vennünk és meg kell vizsgálnunk. Nem kell ragaszkodnunk az jelentéktelen feladatokhoz: követhetjük egyszerűen az útvonalat stressz nélkül. Ily módon kitörünk az „ezt meg kell tennem” körforgásából és határozottan azt tehetjük és tesszük, ami valóban fontos a lelkünknek az adott pillanatban.
Ha lehet, elindulhatunk ,,kora reggel, nyílt szívvel, hajadonfőtt és mezténláb, vidáman és határozott léptekkel…majd a felkelő nap elé”!
Legyen ez egy ragyogó nap, az a nap, amikor fénylő iránytűnknek sikerül elvezetnie minket „vissza az Atya Házába”! És bár tékozló gyermekek vagyunk, akik elpazarolták az atyai kincseket, mégis Ünnepi Világossággal fognak fogadni minket: soha el nem múló Világossággal.
Ebben a pillanatban még az elbeszélő hangját is hallom, amint elkapja egy újabb döntést hozó pillanatunk kezdetét: „Ahogy elgondolta, úgy is lett!”
