Kezdetben ott volt az a sok-sok munka, ami az életed megfelelő kialakításához kellett. Lám lám, a tökéletes társról és az örömteli életről való álmodozás látomásait durva módon félresöpörte a valóság démona. Rendben, most tehát kitűzöd a jövőbeli céljaidat. Ám a holnap soha sem jön el, mert a ma az útjában áll.
Így aztán megpróbáltál más irányba térni: ilyen vagy olyan módon, míg végül megtaláltad a saját utadat, ami a külső életből a belső élet felé vezet. Egész életedben az éned azt mondta neked: amikor a kirakós játék összes darabkáját a helyére illeszted, akkor békére és nyugalomra lelsz. A lélek azonban tudja, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog: csak amikor béke és nyugalom van, akkor kerülnek a helyükre a darabkák. De vigyázz, a kirakós játék ugyanakkor az elemeire hullik szét! És vajon ezt akarod? Van elég bátorságod hozzá? Hiszel benne?
A körülötted lévők különböző tanácsokkal látnak el: szilárdan állj a talajon – de ez nem a legjobb módja annak, hogy az ember tovább haladjon!
Minden nap 86,400 időegységet kapunk az Élet Bankjától és amit nem használunk fel, azt a nap végén elveszik tőlünk, mivel időt nem lehet megtakarítani.
Mi több egy kígyó is lapul a fűben: az Élet Bankjánál lévő számlád bármelyik pillanatban lezárulhat. Mi lesz akkor az Életed befejezetlen Könyvével? Ha nem kelsz útra, akkor csak körbe-körbe járkálsz az első fejezetben, amit már kívülről ismersz. Tehát… ha a holnap sohasem jön el, akkor még ma kezd el a zarándokutadat. Vedd a bátorság kalapját, egy kitartással teli hátizsákot és egy vágyakozásból szőtt zarándok köpenyt.
Valójában nem tudom többé, hogy ki vagyok és azt sem, hogy merre induljak
énekelte Vridanc, a trubadúr, a 13. században, ahogy az Alázatosság című művében följegyezték.
Zarándoknak lenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy beleveszni a helyes irányba – a bizonytalanság bizonyosságában élni nyitott szemmel és elfogadással. S nem azok az akadályok fognak leginkább hátráltatni, melyekkel a belső útvesztődben szembe kerülsz, hanem a cipődben lévő kavics, aminek a neve egó.
Utat keresel, az utat, amiről a nagy tanítók beszélnek, de hamarosan rájössz, hogy csak a saját utad létezik, amit lépésről lépésre haladva kitaposol magadnak. Felismered, hogy nem az ő életüket kell utánozod, hanem hogy neked is meg kell keresned azt, amit ők is megkerestek a saját zarándokútjuk során. Mert nincsenek előírt útvonalak, noha vicces módon időről időre megjelennek bizonyos kapuk az utadon: az Elengedés kapuja, mivel bizonyos dolgok túl nehezek ahhoz, hogy tovább cipeld őket; az Önismeret kapuja, melyen átlépve teljes tökéletlenségedben azzal a feladattal szembesülsz, hogy ne érezz félelmet és ne okold a tökéletlenségeket; az Egység kapuja, ahol átérzed egyrészt az emberiséggel való fájdalmas azonosságot, másrészt a Mindenséggel való egységnek a mélységes örömét.
Hét kapu – hét feladat – hét utalvány – hét ajándék. Hét felfelé vezető spirál a zarándok küldetésében. Énből keresővé, keresőből lélekké, lélekből önzetlen önvalóvá válva.
Csodálatos módon a kereső, aki útnak indul nem ugyanaz, mint aki megérkezik. Az út változik az utazás során, és útját járva a zarándok is megváltozik. Minden botladozó lépéssel a szellemi izmaidat erősíted. Minden szakadék felett átívelő híd lélegzetelállító kilátást nyújt neked a hegyről, ahová megérkezel.
Végül pedig megérted, hogy maga a zarándoklat egyben egy átalakulást is jelent. A keresés kezdeti állomásai, az út megismerése, a belátás és az irány kiválasztása után elkövetkezik az az állomás, melynek során úgy járod az utat, hogy már egyáltalán nem törődsz semmiféle kényelmetlenséggel, amivel esetleg találkozol. Minden lépés egy elengedés és minden elengedés egy elfogadás. Elveszíted a saját világodat és megnyered a Mindenséget, az Egység világát.
Ez a cikk a Pentagram 2017/1. számában jelent meg először.
