Volt idő,
amikor az élet ritmusa egyenletes,
amikor a hit természetes volt,
otthon,
és az egész világon,
és a Remény mindenben benne volt, természetesen.
Szerencsés idők
a tanulásé
és az egyszerűségé.
A jövő biztos volt
az általános jóléthez,
és mindenhez.
A tisztaságnak helye volt,
és a Szeretet valós lehetőség volt.
Gyerekek voltunk,
és úgy éltünk, mint a gyerekek,
és a világ is gyerek volt…
úgy tűnt…
Most,
más időben élünk,
amelyik felgyorsult
és kihívást jelent.
Ugyanazok vagyunk,
de megváltozott az életfelfogásunk,
és a tudatunk összezavarodott.
Gyorsan nőttünk fel,
és tettük félre az álmainkat.
Egy hatalmas és gazdag világot alkottunk,
a tulajdonunkat,
a vagyonunkat.
Mindent elfelejtettünk,
ez ösztönzött bennünket,
gyengéden.
Mindent kicseréltünk
vágyak által,
azzal, amit akarok.
Hányszor kell még elbuknunk?
Visszatérni az ártatlansághoz
nem lehetséges,
de a tisztasághoz,
igen.
Ki nyújt kötelet nekünk,
hogy kihúzzon minket ebből a veremből?
Megosztottak vagyunk,
elválasztva egymástól,
az egész világon belül is.
Könyörgöm azokért,
akik átmennek
a reménytelenségen,
akik keresik a kiutat,
hogy legyenek azok, akik látják
és hordozzák a fényt,
világítsanak
azoknak, akik még mindig sötétségben vannak.
Mert abban biztos vagyok, hogy
a sas, amely a röptével
égi magasságba tör,
és mindent megfigyel,
nyugodtan,
készen áll arra, hogy segítséget nyújtson
mindannyiunknak.
