A tudomány és a vallás többé már nincsenek baráti viszonyban. A középkorban a vallás hatalmat gyakorolt a tudomány felett, ami maradisághoz és visszafejlődéshez vezetett. A tudományos fejlődés azonban megrengette a vallás alapjait és megdöntötte a hiedelmeket és a dogmákat.
A tudomány lassanként megsemmisítette a mitológiai alakokat és isteneket, akiket gyakran azért teremtettek, hogy betöltsék azt az űrt, ami az ember természeti jelenségekkel szembeni tudatlansága következtében keletkezett.
Észbeli képességeink jelentősen fejlődtek egyszerűen gondolkodó elődeinkéhez képest. Míg a múltban a mítoszok ésszerű magyarázatként szolgáltak a klímaváltozásokra, addig ma az olyan fogalmak, mint atom és vibrációs mező közismertek. Az ember fejlett értelme többé nem hajolhat meg dogmák vagy vallási előírások előtt, gyakran mindenféle vallásos ismeretet már eleve megtagad, ezáltal hajlamossá válva a kételkedésre.
Noha látjuk, hogy a tudományos és a vallási gondolkodás nem fér össze egymással, mégis meg kell állapítanunk, hogy mindkettő hasonló indítékokkal rendelkezik. A tudomány arra törekszik, hogy felfedje az ember szerepét a világegyetemben, a vallás pedig arra keres választ, hogy mi az emberi lét értelme. Egyfelől a vallás áttörésre vágyik, de leragad a dogmákban, ami korlátozza az embert abban, hogy megértse a világot. Másfelől a tudomány józanul gondolkodik ugyan, dogmák nélkül, de hajlamos a kételkedésre és manapság oly mértékű uralkodó szerepet tölt be, ami elnyomja az alternatív megközelítéseket.
Nézzük a vallást
Ha a vallásról beszélünk, kezdjük a szó etimológiai vizsgálatával. A religion szó egyik jelentése a latin religio, ami valami magasabb dologban való hitet, illetve a szentség imádatát, avagy tiszteletét jelenti. Ez kétségtelenül dogmatikus szemléletet hordoz magában.
Mindazonáltal a religion szónak van egy mélyebb jelentése is, ami szintén a latinból ered, religare, melynek legmegfelelőbb fordítása újra összekapcsolást jelent, olyan szilárd kapcsolatot, ami az embert a mélyebb, isteni lényegével egyesíti.
Ebben az értelemben az újbóli összekapcsolódás elképzelése azt feltételezi, hogy az ember elszakadt valamitől és lehetősége van az újraegyesítésre. Azt mondhatjuk, hogy a vallások és számos filozófiai mozgalom arra ösztönzi az embert, hogy felismerje ezt az istenivel való újbóli kapcsolatot. Az isteniség keresése olyan egyetemes bölcsességet teremtett, ami a legalapvetőbb kérdésekre keresi a választ az ember eredetét illetően és elgondolkodásra késztet a létünk konfliktusairól, különösen az élet célját illetően.
Ennek a lényeges, isteni, földöntúli dolognak a keresése során azt állapíthatjuk meg, hogy sok vallás alapjában véve ugyanazt az üzenetet közvetítette az emberiségnek. Minden vallás egy bizonyos módon olyan, mint egy kristály, ami – az adott kor nyelvétől, az emberi tudat fejlettségi fokától és a történelmi, illetve földrajzi elhelyezkedéstől függően – az egyetlen lényeget különböző oldalakról világítja meg.
Aztán elérkezik az az idő, amikor a csúcsra érés után ezek a vallási mozgalmak elveszítik kezdeti szerepüket, néha hatalmi küzdelmek miatt, néha pedig azért mert a különböző magyarázatok következtében eltérnek eredeti, hiteles céljuktól. A visszamaradt kulturális és intellektuális, írásban rögzített anyag többé már nem hordozza mondanivalójának az erejét. Üres, tartalom nélküli burkokká válnak, dogmákká és elvakult hitté.
Vizsgáljuk meg a tudományt
A tudomány azonban feltöri ezeket a dogmákat azáltal, hogy az embert azok elé a puszta tények elé állítja, amit az emberi értelem felfogni és elemezni képes. A tudomány így szabadságot ad az embernek, akinek ily módon nem kell hinnie abban, ami nincs bebizonyítva, nem kell alávetnie magát egy külső hatalomnak, legyen az egy mester, egy pap vagy egy intézmény.
Fejlődése folytán a tudomány azonban szintén dogmatikus jellegeket öltött. A tudományos közösség egy olyan erőszervezetet alkotott, ami hajlamos arra, hogy fenntartsa az elméleteit, sőt kifejezetten kizárólagos jogot formál a valóság természetének magyarázatára. Elhitetik velünk, hogy csak azok a dolgok léteznek, amit az öt (a technológia által kibővített) érzékünkkel fel tudunk fogni. Ez a szkepticizmus szemet huny a felett a tény felett, hogy a múltban és a jelenben is számos megbízható bizonyíték van arra, hogy a valóságnak finomabb szintjei is léteznek.
Napjainkban az emberek hajlamosak arra, hogy elhiggyék azt, amit a tudósok mondanak, mivel szinte senkinek sincs lehetősége arra, hogy utánajárjon az eredményeiknek. Ugyanakkor azonban megfigyelhetjük, hogy a tudományos feltevések és elméletek milyen gyorsan váltják egymást. A filozófus Karl Popper rámutat arra, hogy a tudományos feltevések sohasem bizonyítottak, hanem újabb kísérletek során megdönthetők.
A tudomány nem foglalkozik az ember valódi és belső életének megismerésével, ami mindig a filozófia és a vallás tárgykörébe tartozott. Ezért a tudományos gondolkodás egymagában nem teljes, mivel nem alkalmas arra, hogy választ adjon az ember létezésével kapcsolatos kérdésekre.
Mindkét vizsgálódási formára szükség van
Ezért annak, aki meg akarja érteni az ilyesfajta kérdéseket, összhangot kell teremtenie a tudomány és a vallás között, semmiféle dogmához sem szabad ragaszkodnia, hanem belső önállósággal kell rendelkeznie és a józan megértéshez kell fordulnia, ha valamiféle felismeréshez szeretne jutni a vallás terén.
Mondhatnánk azt is, hogy a tudomány a vallás szövetségese, mivel feltételezi egy magasabb intelligencia jelenlétét, egy nagy erőét, ami a mindenséget megtervezte, megmutatva a kozmosz és a természet nagyszerűségét, tökéletességét és szervezettségét. Einstein azt mondta, hogy „Isten nélkül a világegyetem nem magyarázható meg kielégítő módon” valamint, hogy „a jövő vallása kozmikus lesz és túllép egy személyes Isten elképzelésén, mellőzve a dogmákat és a hittudományt”.
Láthatjuk tehát, hogy az igazság keresése érdekében a vallásos és tudományos gondolkodás összehangolása lehetséges. Van egy ismert mondás, amit Helena Blavatskynak tulajdonítanak és később a teozófia mottójává vált, ami azt állítja: „Nincs nagyobb vallás, mint az igazság.” Az orosz filozófus, Nyikoláj Bergyajev hasonló kijelentést tett, mondván: „Semmi sincs, ami fontosabb lenne, mint az igazság keresése és szeretete. Az egyetlen és mindent átfogó igazság Isten, és az igazság ismerete az isteni élethez vezető út.”
Az igazság keresése úgy tűnik, az emberben gyökerezik. Valószínűleg minden kultúra feltételezte, hogy „az igazság egy darabja” el van rejtve mélyen az emberben. Az ősi keresztények „mustármagnak” nevezték, a buddhisták „lótuszvirágnak”, a taoisták Taónak, a hinduk Atmannak. Korunk realista gondolkodású, tudatos embere számára a Rózsakereszt Szellemi Iskolája „szellemszikra atomról” beszél.
Isteni eredeténél fogva ez az atom maga az igazság. Ez az abszolút, megmásíthatatlan és igaz valóság. Újra összekapcsolódva ezzel a szívünkben lévő isteni elvvel megtalálhatjuk az abszolút és el nem múló igazságot önmagunkban élő birtokként, nem pedig intellektuális képességként. S ha az ember ebből a bölcsességből merít, akkor egy belső átalakulást tapasztal és megismeri az igazi, belső vallást. Ez az újbóli összekapcsolódás lehetővé teszi az ember számára, hogy önállóan és minden külső befolyástól mentesen az isteni tudattal való közvetlen és első kézből való kapcsolatról tanúskodjon.
Az ember, ahhoz hogy teljesen ebben az új valóságban élhessen, az igazság keresőjévé válik és azt a nagy feladatot vállalja magára, hogy az énközpontú, biológiai tudatát egy új tudatra cseréli, ami az isteni bölcsességből származik. Ehhez el kell hagynia a tökéletlenségét és az elválasztottságát azáltal, hogy átadja magát magának az igazságnak. Ez a folyamat nagy fájdalommal járhat, mivel a kötődés és az önfenntartás a természetember veleszületett tulajdonsága.
Az igazság keresőjének a tudományos gondolkodást a belső intuíciójának kell alávetnie, ami az új tudatból származik, és egyben minden vallásos gondolkodást meg kell vizsgálnia, hogy bizonyos legyen afelől, hogy az isteni igazságból ered-e és meggyőződjön arról, hogy összhangban áll-e minden dolgok isteni tudományával.
