A meditáció enyhén szólva divattá vált manapság. Nyugaton a meditációt először a spiritualitást kereső emberek kezdték használni, például a zen buddhizmus iránt érdeklődők, később pedig különböző formában vált népszerűvé. Ennek a gyakorlatnak a sikere vitathatatlanul a meditálók kézzelfogható hasznához kapcsolódik. Például a neves amerikai rendező, David Lynch alapítványa évtizedeken keresztül támogatta világszerte a transzcendentális meditáció előnyeit azoknak, akik kemény stressznek vannak kitéve. Ezt a meditációt, amit az indiai szellemi mester, Maharshi Mahesh Yogi mutatott be a világnak, háborús veteránoknak, raboknak, otthoni bántalmazást szenvedő nőknek, valamint hajléktalanoknak tanították. Ez a módszer a diákoknak is segít, hogy átvészeljék a vizsgadrukkot, ezen kívül a hiperaktív és figyelemzavarban szenvedő gyerekek és tinédzserek megnyugtatását is elősegíti.
Franciaországban nem egy keleti guru, hanem egy média-barát pszichiáter, Christophe André az, aki a meditáció legsikeresebb terjesztői közé tartozik. A párizsi Szent-Anna kórházban meditációs csoportokkal segíti a betegeket a fájdalmuk elviselésében és abban, hogy visszanyerjék az életkedvüket.
A meditáció hatékonysága azonban túlmutat a személyes és szakmai területeken – manapság még a politikai világ figyelmét is felkeltette. Múlt év decemberében a mexikói Guerrero tartomány kormányzója, egy régióé, amely véreskezű kábítószer kereskedők fenyegetése alatt áll, az indiai mesterhez, Sri Sri Ravi Shankarhoz fordult, hogy terjessze a légző és meditációs módszereit, ami hozzájárul ahhoz, hogy a test több szerotonint válasszon ki, egy hormont, ami jóllétet kelt. (350 millió ember követte eddig ezt a programot világszerte.) Egy hónappal korábban ugyanennek a szellemi vezetőnek sikerült meggyőznie a kolumbiai forradalmi fegyveres erők képviselőit és békefolyamatba lépett a kormánnyal, hogy megtanulják, hogyan kell meditálni (a cikk a Le Monde című lapban jelent meg 2016 december 8-án).
A „meditáció” címszó számos gyakorlatot takar. Ami közös bennük, az az önreflexió, az én jelenlétének a szükségessége. Miért meditálok? Ki meditál bennem? Mi a meditációm tárgya, gyújtópontja, központja? Mihez kapcsolódok, miközben meditálok? Milyen hatást vált ki a meditáció bennem és a környezetemben? Nem akarunk itt felsorolni minden meditációs technikát e szerint az öt kérdés szerint osztályozva. Minden meditáló személy megfigyelheti önmagát és megpróbálhat személyes választ találni ezekre a kérdésekre.
Mi itt egy olyan szempontból vizsgáljuk a meditációt, ami egy olyan világfelfogásból indul ki, mely figyelembe veszi az ember háromszoros lényét – szellem, lélek és test – ahogy azt az indiai, kínai, egyiptomi, szemita, görög, római, szúfi, kelta és számos más civilizáció ismerte. A kereszténység is osztotta ezt az antropológiai látásmódot századokon át, ahogy ezt egy keleti keresztény, a szíriai Ephrem szavai is bizonyítják, aki a 4. században élt:
Mivel a testnél is becsesebb a lélek,
és a léleknél becsesebb a szellem,
és az isteniség még a szellemnél is rejtélyesebb.
A test viselni fogja a lélek szépségét,
amikor eljön a vég.
A lélek pedig a szellem szépségét viseli majd,
a szellem pedig az isteni Fenség jelét
viseli majd az arcán.
A test a lélek szintjére emeltetik majd,
a lélek pedig a szellem szintjére,
a szellem pedig a Fenségesség magasságába.
Ez az ember háromszoros lényéről való felfogás a 12. század folyamán tűnt el a mi nyugati civilizációnkból a Római Egyház egyik papi zsinata nyomán. Fokozatosan egy olyan felfogással helyettesítették, ami még napjainkban is érvényes. Nevezetesen azzal, hogy minden ember rendelkezik egy fizikai testtel, valamint egy olyan lélekkel, ami most egy pszichikai szerepre korlátozódott. A harmadik valóságot, a szellemi dimenziót elkobozták, fokozatosan eltávolították az emberiség emlékezetéből. A szellemi alapelvet, amit az egyén a megújulás és az átalakulás magjaként a legmélyebb bensőjében hordoz, néhány hagyomány „a szív rózsájának” nevezi. Ez a mag az ember vízszintes irányú valóságának és függőleges irányú vágyakozásának kereszteződésében helyezkedik el. Minden igazhitű szellemi iskola, Platóntól a 17. századi rózsakeresztesekig, teljesen annak kötelezte el magát, hogy ezt az elfeledett valóságot felébressze az ember tudatában. Ez az ő meditációjuk alfája és omegája, az eredeti ember újjáépítése a szellem, az élő lélek és a test szerint.
A megújuló háromságos ember szerkezetét egy hármas fokozatú rakétához lehetne hasonlítani, amelynek a szellem a csúcsa és a test, mint a legnehezebb szerkezet, az alapja. A kettőt összekötő könnyebb elem pedig a lélek. A három szint nincs elválasztva egymástól, hanem a tudat segítségével kommunikálnak egymással. Ezért háromféle tudatállapot létezik, minden szintnek megvan a megfelelő tudata: először a mi téridőrendi tudatunk, egy érzékelő tudat, amit mindannyian jól ismerünk, másodszor a lélektudat, harmadszor pedig a szellemi tudat. Mindegyik tudat saját világgal, saját tudatmezővel rendelkezik. Amikor egy ilyen ember meditál, az azt jelenti, hogy minden nap kiszakítja magát a földi élet gravitációjából. A felemelkedéshez szükséges energiát nem a mentális elcsendesedés gyakorlása vagy a zűrzavaros világtól való félrevonulás adja. Az energia, ami a besűrűsödött testalakot felemeli, a legbenső szellemi alapelvben, a szív rózsájában rejlik. Hasonlítsuk most össze az alkimisták ősi szabályát „Aranyat csak arany segítségével lehet készíteni”, a rózsakeresztesekével, ami így szól: „Szellemi meditáció csak a szellemiségből születik”. Ez az alfa és az omega, a kezdet és a vég misztériuma. Ez azt jelenti, hogy a meditáció mindennapi irányulás a lényünk súlypontjára, amit mindenki megtalálhat önmagában úgy, mint ami az abszolúthoz tartozik: a szív rózsájára.
Ez a meditációs kísérlet azonban nem könnyű, mert a lényünk ritkán nyugodt. Amint felébredünk, máris eltöltenek minket a gondolatok, a napi terveink, az álmaink emlékei, az érzések sokasága és ezerféle lehetősége van annak, hogy megfeledkezzünk a bennünk lévő naplényről. E számos figyelem eltereléssel találva szembe magunkat, aktív megfigyelőkké kell válnunk, minden pillanatban tudatában lenni a bennünk zajló folyamatoknak, a felmerülő nyugtalanságnak, a kimondott szavaknak, a rajtunk átáramló érzéseknek, a döntéseinknek és a cselekedeteinknek. Ezen az alapon kezdjük el a meditációnkat. Minél tudatosabbá válunk ezen a téren, annál hamarabb találjuk meg a nyugalmat, a harmóniát és a békességet.
Lényünk minden dimenziója egy életterülethez kapcsolódik, egy különleges területhez. Amikor tudatunk egy mély vágyat követve a bennünk lévő szellemhez fordul, akkor a szellem energiamezejéhez kapcsolódik. Ez ahhoz hasonló, mint amikor valaki mindennap függővasútra száll, hogy eljusson a hegy csúcsára. Ahhoz hogy elérje a függővasutat, a völgyben indul útnak. Egy ilyen meditációnak tehát a felemelkedés vágya és a cselekvésre való hajlandóság az alapja. Egyre inkább felfedezzük, hogy ennek a felemelkedési folyamatnak nem mi vagyunk a célja. Éntudatunknak az abszolút, a bennünk lévő Másik szolgálatába kell helyeznie magát.
Amikor a kapcsolat létrejön, beszállunk a függővasút kocsijába, ami azt jelenti, hogy használatba vesszük a közvetítő járművet, a lelket és annak tudatát. Az ezt követő út már nem a mi irányításunk alatt áll. A meditáció végén azonban részesülünk ennek a belső utazásnak a gyümölcseiből: a szellem-lélek világának erejéből, fényéből és békéjéből. Ezzel a kinccsel térünk vissza a völgybe, az érzékek világába, hogy elvégezzük a kötelességeinket és feladatainkat a vízszintes és a függőleges síkon. Ebből a nézőpontból a meditáció nem egy heti terv előírt része, hanem olyan elkötelezettség, amit az ember minden pillanatban végez. A meditáció ily módon nem maga a cél, hanem egy eszköz. A tudatunk megújításának a leghatékonyabb módja. Az éntudatunk kezdeményezi a meditációt. Aztán, amikor a központunkkal való kapcsolat létrejött, a téridőrendi tudat összekapcsolódik a rózsával, vagyis az öröklétű lélek tudatszintjével. Ettől a pillanattól kezdve már nem XY vagyunk, mivel a lélektudattal érzékeljük a világot. Ez egy olyan minőségű tudat, amelyben nem létezik sem erőszak, sem kritika, hanem csak mindent átfogó szeretet. Olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, mint a szellemi intuíció vagy a dolgok és események egységének a meglátása.
Az örökkévaló lélek, a szellemi elv és annak megnyilvánulási eszköze közötti közvetítőként, fogadja a szellem impulzusait és olyan képekké és benyomásokká alakítja át, amit az éntudat képes felfogni. A meditációs állapot ezért az éntudat és a „nem én”, vagyis a bennünk lévő Másik tudata közötti kapcsolat felfedezése. Abban a pillanatban már nem mi vagyunk a meditálók, hanem az égi lény, az isteni társunk meditációjának tárgyává válunk, aki egyenesen a szemünkbe néz.
A meditáció egy mély alkímiai munka, ami az ember egész lényében zajlik. Ez egy erőteljes önismereti folyamat, ami megtisztító felemelkedést nyújthat, de elragadhat minket a tudatalatti mélységeibe is, mivel a szellem-lélek fénye leleplezi az ember sötét oldalát. A meditációnk számos gyümölcsöt terem: belső megvilágosodást valódi fiziológiai átalakulás kíséretében, amit a három tudatállapot együttműködése hoz létre. Egy bizonyos idő múlva a három dimenzió közötti láncszem megerősödik. Ha egy ember aláveti magát ennek a munkának, a szellem, lélek és test hármasság helyreállításának egy égi lény formájában, akkor a szellemi meditáció előnyei túlmutatnak az illető személyes szféráján, mivel az eredeti háromságos ember, a mikrokozmosz-ember, a hatalmas univerzumhoz, a makrokozmoszhoz kapcsolódik. Olyan ez, mintha összegyűjtenénk a legtisztább, örök havat a csúcsokról azért, hogy lehozzuk a hegy lábához az emberiség számára. Amikor a naplény ismét elfoglalja helyét az isteni tervben, akkor a teremtmények minden birodalma – az ásványi, növényi, állati és emberi életterület – részesül a fényéter ajándékaiból.
