Remélem, nem veszik tréfának, de szükségből születtem. Nem arra gondolok, hogy a szüleim nagyon vágytak egy gyerekre – ez egyértelmű volt, de nem erre gondolok. Tényleg szükség volt rá, a legalapvetőbb értelemben.
Hogy jutott ez eszedbe, kérdezte tőlem rögtön, amikor ezt elmondtam anyámnak. Anyám nem az a fajta, aki sokat töpreng, ő inkább egy szerető anya, ezért mondtam el neki. De hogy hogyan értem? Megpróbálom megmagyarázni.
Egy kifejezetten harmonikus légkörben voltam, nem testben, amennyire tudom, de ott voltam. Tisztán emlékszem, a többi pedig ebből az emlékből következik. Miért költözne valaki egy rendkívül harmonikus légkörből egy olyan helyre, ahol minden ellentmondásos, ahol az emberek gyakran bizalmatlanul tekintenek egymásra, mindent maguknak akarnak és a legveszélyesebb fegyverekkel harcolnak egymás ellen, amit csak gyártani lehet? Ez rendkívül logikátlan, nem? Az ember ezt csak szükségből teheti.
Nem mindenki képes egy ilyen értékes emléket megragadni, de biztos vagyok benne, hogy ez mindenkiben ott rejlik. Én nem vagyok különleges – nincs értelme olyasmit tulajdonítani nekem, amit másnak nem. Emlékezetem szerint abszolút módon hiszek (noha ennek a szónak meglehetősen hiányos értelme van) az igazságban. Minden mindenkié. Semmi sem történik értelem és ok nélkül, noha talán úgy tűnik. Az embernek nem kell tudnia az okot vagy a célt, elég, ha tudja, hogy így van.
Rendben, mondaná valaki, de mi értelme van ennek? Az embernek tudnia kell, hogy miért él, különben honnan tudná, hogy mit tegyen? Az a szép az egészben: rájöttem, ha az ember úgy gondolja, tudja, mit kell tennie, hogy elérje a célját, akkor általában valahol egész máshol köt ki és nem a kitűzött célnál. Megfigyelhetjük ezt a futballmeccseken: amikor a labda a kapuba kerül, akkor az ember közelebb jut a győzelem céljához, de a cél egy újabb meccs lesz, aztán egy másik, és nincs megállás. Az ember sohasem győz igazán. Talán nem is a győzelem a cél, nem is a gazdaggá vagy híressé válás. Valójában minden ilyen mozgás folytatódik és folytatódik, vég nélkül. Ez kimerítő. Még akkor is, ha az ember már semmi mást nem akar, mint meghalni, mert már mindenféle célt kergetett, aztán újra élnie kell, és ez megy tovább és tovább, mígnem egy napon meg nem állsz és körülnézel. Mi ez az egész? Miért csinálom ezt?
És akkor megtörténhet, hogy fellibben a fátyol sarka, és a „fellibben” helyes kifejezés, mert ahol a földi fátylak sötétséget takarnak, ott a mennyei fátylak mögött világosság van. Megjelenik egy fénypont és megtelepszik valahol. Hogy hol, az nem fontos, ez tudás kérdése. Az számít, hogy sohasem hagyja el az embert. Ahol kényelem és félhomály van, ahol egy itallal a kezedben egy puha fotelba süllyedhetsz, vagy ahol megállás nélkül rohanhatsz végig az életeden, ott hirtelen ott van ez a kis pötty, ami egy pillanatra villámcsapásként mutatkozik meg. Felhívhatja a figyelmedet arra, hogy rosszul viselkedsz, vagy hanyag vagy, vagy tippet adhat, hogyan nézd másképp a dolgokat. Azt is megkérdezheti: valóban így akarod-e tölteni az idődet?
Nem kell bosszankodnod miatta. Semmiféle nyomást nem gyakorol rád. De látod.
Vannak emberek, akik mozgó foltokat, repkedő legyeket látnak, melyek nem legyek, hanem az ember szemfolyadékában lévő pontok. Ha az ember megpróbál elkapni a tekintetével egy ilyen pontot, akkor az félresiklik, lefelé vagy felfelé elmozdul. Nem tudjuk elkapni. Ugyanez a helyzet ezzel a fényponttal is. Tehát ne próbáld elkapni. Akkor jön, amikor szükség van rá. Ez egy sorsforduló, mert félbeszakítja a kerékvágást, a lusta életedet, a fontos dolgok iránt való vakságodat. És ritmusszabályozó, mert felemel téged, talpra állít, és azt mondja: „Élj!” Egyszerre teszi ezt minden nyelven, hogy ne tudd azt mondani: „Nem értem, mert én délről jövök”, vagy valami hasonlót. A siket is meghallja és a vak is meglátja. A sántát is járásra készteti … de miket beszélek? Hiszen hallottunk már erről korábban, nem? Igen, mert ez a holt szavakat is életre kelti.
A fénypontokat követni lehet, mint a gyerekek foglalkozási könyvében szereplő feladatot: kövesd a pontokat és meglátod, hogy mi jön ki belőlük. Pontról pontra bontakozik ki, és a 13-as ponthoz vezető úton még nem tudod, hogy hol van a 14-es pont. Azt sem tudod, hogy milyen nagy lesz a rajz. Most egy olyan pontnál vagyok, ahol úgy gondolom, hogy minden ember hozzájárul a rajzhoz, ami aztán mérhetetlenül nagy lesz. Én megteszem a részemet, és minden lépés az úton különleges élményekkel jár.
Az élet egyre varázslatosabbá, könnyedebbé és világosabbá válik, egyre kegyetlenebbé, ugyanakkor kegyesebbé. Egyre több fénypont jelenik meg úgy, hogy megláthatom a dolgok fonákját. Még világosabb is lesz, mint az eleje. Az emlékezetem legmagasabb szférája mellett most megjelenik a jelenem legmélyebb szférája is.
Most a kérdés válaszra lelt, a szükség megnyilvánult. A tapasztalt összhang nem a vég volt. Volt egy kívánság, egy ismeretlen vágy, ami mindent uralt. Vannak magasabb és mélyebb rétegek, szélesebb és szélesebb körök, és nem tudom hol a vége. Talán nincs is vége. Mindig el kell fogadni a felajánlott dolgot, teljes bizalommal, ez a válaszom a szeretetre, és a szeretet az élet.
Érted, anyu?
