„A szabadság ott kezdődik, ahol a tudatlanság véget ér.”
Victor Hugo
Az egó gazdag akar lenni, vagy híres, vagy azt akarja, hogy szeressék, vagy hatalmat akar, vagy mindezt egyszerre. Az egó feladja egy bizonyos vágy kergetését csak azért, hogy egy másik, még erősebb, még ígéretesebb után fusson. Ha vágya a spiritualitás felé hajtja, akkor az egó meg akarja szabadítani önmagát, ő maga akar szellemivé válni, transzfigurálni. Pedig arra van ítélve, hogy eltűnjön, hogy űrt hagyjon maga után.
Amint egy spirituális tanításhoz közeledik, amint csatlakozik egy csoporthoz, egy ashramhoz, egy vallási közösséghez, egy rendhez vagy egy beavató iskolához, az egó számára úgy tűnik, hogy egy spirituális kaland, a „saját spirituális kalandja” veszi kezdetét. Vajon az elvárásai, csalódásai, sérelmei, kétségei és kérdései végül megoldásra találnak, kielégülnek? Könyveken rágja át magát, megsokszorozza a találkozásokat, összejöveteleket és közösségi tevékenységeket, esetleg oda-vissza utazik nyugatról keletre, tagja lesz egy szervezetnek, meditál, gyakorlatokat végez, olyan híres alakokkal azonosítja magát, akik „spirituálisnak” számítanak, akik példaképpé válnak a számára; röviden: az az egyértelmű érzése van, hogy átalakul, járja az utat és „halad”.
Ez a „kaland”, úgy tűnik, többé-kevésbé inkább rutinná válik a számára, egy szédítő körhintamenetté, mint az önismeret megszerzésének hiteles módjává. A mindennapi élet színtelen körforgásának falovai alkalmanként átfestésre kerülnek, kékre (ami Krishna színe) vagy arannyal szegélyezett bíborra (ami az ősi egyiptomi papkirályok színe volt). A zajos vásári muzsikát a tibeti gongok szalagra vett hangja vagy Johann Sebastian Bach koráljai váltják fel. Az észrevétlen körforgás dinamikája azonban ugyanaz marad: az úgynevezett „kaland” csak egy keringő forgás.
Ennek az őrült keringőnek az a jellemzője, hogy a továbbhaladás érzését kelti. Pedig sokkal inkább önmagunk túlöltöztetéséről, mint levetkezéséről van szó; sokkal inkább intellektusunk és érzékszervi tudásunk feltöltéséről szól, mint a tudatossá válásról. A villogó fények természetesen nem pontosan ugyanazt a színt mutatják a körhinta minden fordulójában; és különböző darabok váltakoznak a zenében is. És a szél érzete az ember arcán, a körforgás gyorsaságának irama egy magasabb célok felé haladó utazás illúzióját kelti. Mindent azért vállalnak, hogy az órák kétségbeejtő és steril ismétlődését elfelejtsék és elfeledtessék. Az egó a körhinta minden fordulójában egy kissé jobban ragaszkodik az általa oly nagyon kedvelt „falovához”.
Sokféle körhinta létezik, mindenféle színben és témában. Némelyik hatalmas, mások aprók, némelyik gyors, mások lassúak. S mindezt számtalan fajta és ütemű, csendes vagy harsogó zene kíséri. Ez a gigantikus „vidámpark”, az emberi társadalom számtalan körhintát tartalmaz. Minden lehetséges teret megtölt, kivéve azokat a szűk köztes helyeket, ahol a tömegbe gyűlt emberek ácsorognak, várják a sorukat, hogy feljussanak valamelyikre.
Itt minden ízlés, minden küldetés, minden vérmérséklet kiteljesedhet. Számtalan körhinta van a szeretettel kapcsolatos témáknak (szex, család, barátság, jótékonyság, vallásos elkötelezettség, stb.), a gazdagságnak (tőke, vagyon, luxus, gyűjtemények, személyes előmenetel, stb.), a hatalomnak (katonaság, gazdaság, politika, okkultizmus, stb.), a hírnévnek (sport, művészet, tudomány, intellektus, spiritualitás, stb.) rendelve.
Az ember természetesen átszállhat egy másik falóra ugyanazon a körhintán, vagy átülhet egy másik körhintára, tetszés szerint. A közöttük lévő versengés nagyon ádáznak tűnik. Ha azonban közelebbről nézzük, noha látványban és hangzásban igen különbözőnek látszanak, mindegyiknek egy és ugyanaz a tulajdonosa, egy egyedi szervezésű „holding-társaság”, aminek a neve: MAYA. Jelmondata pedig a következő: „Mindig többet!” Mindig több hangot, több zajt, több sebességet, több csillogást és sokszínű fények fáradhatatlan villogását; mindig több felhajtást, fülsértő közleményt, csábító kacsintást, mint azokon az amerikai vagy japán, szórakoztatásnak szentelt, óriási animációs neonreklámokkal szegélyezett sugárutakon. Ennek a hatalmas, terjengős vállalkozásnak az az egyetlen elhivatottsága és küldetése, hogy a tömegeket és az egyéneket egyre nagyobb, pontosabb és egyénre szabottabb technikai ellenőrzés alá vonja. Mert a TE energiádnak köszönhető, hogy az a körhinta, amelyen éppen ülsz, tovább forog. Egyetlen működtetőnek se jutna eszébe üresen, utasok nélkül és ezért veszteségesen járatni őket. Utasok nélkül a körhintának össze kell dőlnie vagy át kell alakulnia.
A spirituális kaland valójában ott kezdődik, amikor az ember leszáll a körhintáról, mivel elege van belőle, belsőleg kényelmetlen, csalódást okozó, illúzióromboló a számára. Amikor a lét összes körhintájának mozdulatlan közepéből szóló, belső csendre való hívás egyre erősebbé válik, elnyomja az örömteli kakofóniát, erősebbé válik, mint az a vágy, hogy felszálljunk a ki tudja hányadik „falóra”, hogy egy új szerepet, új anyagi vagy spirituális azonosságot öltsünk magunkra. Amikor az ember végül háttérbe vonul. Amikor a kétséges tapasztalatok pohara színültig telik. Vagy amikor az embert a körhinta centrifugális ereje egyszerűen kilöki magából, mivel nem kapaszkodik eléggé, vagy nem figyel. Mivel semmi sem tartja az embert a körhintához láncolva, egyedül csak a saját akaratereje, hogy rajta legyen.
Mit fedez fel az ember, ha egyszer leszáll a körhintáról? Vagy jobban mondva: mi az, amit újra felfedez? A csillagos vagy napfényes eget, a fákat vagy az épületeket, a füvet vagy az aszfaltot csakúgy, mint régen. Visszatérünk a biztos, szilárd talajra. A Föld is forog, de természetes ritmusban és minden szándék nélkül. Visszatérünk az elhagyott kozmikus dimenziónkba, amelyről megfeledkeztünk a szüntelen körforgás ittassága során. Mi lesz akkor az úgy nevezett „kalanddal”? Semmi, kivéve azt az érzést, hogy álmodtunk, eltévedtünk egy labirintusban, vagy hajótöröttként partra vetettek minket a hullámok egy valószínűtlen helyen.
Nincs több mérföldkő, nincs több szokás, nincs több meghódítandó vár, összegyűjtendő és rendszerezni való tudás, tapasztalatgyűjtés a töredékes lét terén, nincs többé „haladás”, nem kell több képet vagy jutalmat gyűjteni. Semmit sem nyerünk – viszont semmit sem veszítünk. Varázslatos egyensúly! Óriási, mélyrehatóan békés üresség! A gondolkodás elcsendesül, az akarat háttérbe vonul! Végtelen, derűs, céltalan vágy! A „vidámpark”, ami mindeddig „szórakoztatott” minket, most elhalványul és fokozatosan távozik még az emlékezetünkből is. Az emberi szenvedélyek nyughatatlan óceánjának felszínén marad, minket pedig a valódi ÉLET utáni vágy a mélységek felé vonz. Árnyak és kényelem nélküli boldogság! Végleges nyíltság, amire annyira vágytunk és amitől ugyanakkor oly nagyon féltünk!
Akkor valóban elkezdődik a spirituális kaland, vagyis egy belső élet, egy teljesen más ütem, egészen más felfogás, ami minden körhintától távol áll. Akkor találkozunk azzal az energiával, amiből minden dolog ered, ami mindent megalkot és fenntart, beleértve a lét számtalan körhintáját is, és újra összekapcsolódunk vele, átéljük és magunkhoz öleljük. Ez a hazatérés, a szívhez való visszatérés, ahhoz a központhoz, ahonnan egyszer éretlen fejjel elszöktünk, mivel tapasztalatokra volt szükségünk.
A valódi spirituális kaland kétségtelenül olyan helyre vezet, amit az ember el sem tud képzelni és ahová nem is vágyott soha. A spirituális kaland egy hatalmas nyílt térség, ami ismeretlen is meg nem is, nincs horizontja, nincsenek útjai. Ott kezdődik, ahol magunk mögött hagyjuk az utolsó útjelzőt is az „ismert vidék” színes térképének a legszélén. Ott kezdődik, ahol a gondolat és képzelet útjai az Egyetemes Élet hatalmas végtelenségébe olvadva a távolba vesznek.
