A lélek a szabadság egy végtelen kiterjedéséből jön és úgyszólván a test csapdájába esik, összeszorítottnak érzi magát. A halál ennek pontosan az ellenkezője;
a lélek elhagyja a testet, és ezt hatalmas felszabadulásként éli meg, ami valójában nagyon-nagyon szép.
Klaus Bielau: Dr. Dahlke, ön orvos, holisztikus gyógyító és szemináriumvezető, és évtizedek óta bestseller írója volt olyan könyveknek, amelyek megdobogtatják a spirituálisan érzékeny kortársak szívét, mint például az „Út a teljességhez” (Thorwald Dethlefsen), „A betegség, mint szimbólum”, „A lélek nyelve: a betegség”, „A sors törvényei – az élet játékszabályai”, „A lélek árnyai”, ,,Sleep – the better half of life” [Alvás – az élet jobbik fele], vagy “Crises as an opportunity for development” [Válság, mint fejlődési lehetőség] és hasonlók. “On the Great Transformation” [A nagy átalakulásról] című könyv összefoglalójában Ön arról a óhajáról, céljáról beszél, hogyan működhetne közre a fertőző egészség területén. Orvosként és pszichoterapeutaként többször is foglalkozik a halállal és a haldoklással. „Meghalunk és tovább fogunk élni” – ez a fenti “On the Great Transformation” [A nagy átalakulásról] című könyv alcíme. Mit jelent önnek a halál és az élet?
Rüdiger Dahlke: Igen, most érintetté váltam. A lányom nemrég halt meg, 31 évesen. Mindig más az, amikor az ember átérzi, mint amikor elméletben írsz könyvet. A könyvet anyósomnak, egy rendíthetetlen linzi asszonynak ajánlottam. Haldoklott. Viszonylag gyorsan megírtam, hogy mielőbb nyomtatásra kerüljön. Nagyon szerette volna megkapni, és ez sikerült is. A lánya, a sógornőm, olvasta fel neki.
A halál most megint nagyon közel került hozzám. Könnyebb azoknak, akik elmennek, mint a gyászolóknak. Ahogy mondjuk, ez az egész a mi számunkra fájdalmat, gyászt jelent, a távozók számára azonban nem. Tehát az árnyékterápiában, vagy reinkarnációs terápiában, ahogy Thorwald Dethlefsen szokta nevezni, amit több mint 30 évig csináltam, valami megfordul, mert a fogantatást is vizsgáljuk; ez mindig összehúzódást jelent a lélek számára. A lélek a szabadság végtelen kiterjedéséből származik, és úgyszólván a test csapdájába esik, és ez egy összehúzódás. De a magzatnak még bőven van helye az anyaméhben. Csodálatos helyzetben van, ugyanaz a hőmérséklet bent, mint kint. Érzékelése még határtalan és transzcendens, mivel a test még mindig átlátszó. Ez látható, ha az ember a svéd fotós, Nilsen képeit nézi. Aztán amikor eljön a szülés ideje, akkor az anyaméh szűkké válik. A szülés nagyon megterhelő, sőt néha ijesztő is az újszülött számára.
És mi ezt nagyon ünnepeljük. A halál ennek éppen az ellenkezője; a lélek elhagyja a testet, és ezt hatalmas felszabadulásként éli meg, ami valójában nagyon-nagyon szép. Talán kicsit át kell gondolnunk ezt a spirituális pszichoterápia szemszögéből. A legtöbb ember számára itt a halál valami egészen ijesztő jelenség. Nem sok köze van már az eltávozáshoz, a megváltáshoz, amit más kultúrákban jelent. Vannak olyan kifejezéseink, mint a Gevatter Tod, ami azt jelenti: Halálapa; az emberek még barátnak is szokták nevezni. Csodálatos filmek vannak a témában. Orvosi ténykedésem során több filmet írtam fel, mint gyógyszert, és két könyvet is írtam a témában: „A Hollywood-terápia” és „A játékfilm terápia”. Van egy csodálatos film, a „Könyvtolvaj”, ahol az ember az első órában észre sem veszi, hogy a mesélő a Halál, és nagyon közvetlen. Filmek egész sora van, ahol ez gyönyörűen látható. A többség számára is van egy film Brad Pitt-tel, a „Ha eljön Joe Black”, egy nagyon vonzó, lenyűgöző Halállal, vagy egy másik „His Best Day” címmel, ahol a Halálnak nagy védelmező, megmentő szerepe is van. Ezt mi teljesen elvesztettük a modern iparosodott társadalmunkban. Még a hívő katolikusok körében is a halál gyakran egy rémtörténet. Talán még mindig van néhány antropozófus, aki tisztán spirituális keresztényként él, és ezt másként látja.
KB: Minden idők gnosztikusai, beleértve a maiakat is, köztük Rudolf Steinert, hasonlóképpen látják ezt.
RD: De a többség számára a halál fekete. Goethe szerint a fekete egyáltalán nem szín, hanem a színek teljes hiánya, mint a mi pupillánk, ami fekete. Hogy miért? Mert minden fény eltűnik benne. Minden energia eltűnik az univerzum fekete lyukaiban. De az indiánok például fehérben ünneplik a Halált. A fehér az a fény, ami úgymond a napból jön. Egyáltalán nem láthatjuk; egy prizmát kell közbevetni, és akkor láthatjuk a szivárvány színeit. A fekete a színek teljes hiánya, és mi ilyennek érzékeljük a halált. De úgy hiszem, hogy a valóság más; így látjuk a lélekképek világában. Ez mindig nagyon világos volt az árnyékterápiában. Ebből a szempontból már nem olyan ijesztő számomra. A lányom azonban Down-kóros és súlyos szívbeteg volt. Mégis váratlan volt, meglepő és gyors, aztán ez megint más volt. Sok szomorúságot, könnyeket és kimondhatatlan levertséget éltem át. Orvosként pedig nem tehettem semmit. Nem vagyok híve ennek a csináld-magad orvoslásnak, de az ember mégis akarja. Rájöttem, hogy inkább apa vagyok, mint orvos. És amikor ránéztem a monitorra, és az oxigénszaturáció annyira lecsökkent, orvosként tudtam, és arra gondoltam: „Ó Istenem, ó drága Istenem”. De apaként még mindig azt reméltem, hogy velünk marad. Nagyon diszkrét voltam ezzel kapcsolatban. Észrevettem ezt az ellentmondást. Én is ebben a kultúrában élek, és keresztény vagyok, noha nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek; ezt már nem bírom. Az ember ebben a térben él, nekem pedig semmi okom sincs arra, hogy nagy szomorúságot érezzek attól, amit tudok. De ez gyorsan megtörtént, másfél nap alatt, és nem szenvedett sokat. Az ember csak ezt kívánja. Én ezt nagyon kívántam. A meditációm során is láttam, hogy jó úton jár.
Ennek ellenére rájöttem, hogy a térnek erős hatása is van, és magával ragad. És ekkor éreztem a nagy szomorúságot. Hasonló volt ahhoz, mint amikor elbúcsúztam anyámtól, de ő nagyon tudatosan távozott majdnem 89 évesen. Menni akart, így az elengedés úgymond egyszerűbb gyakorlat volt, mint amikor valaki 31 évesen megy el.
Ezt már tapasztaltam korábban. Egyszer részt vettem egy újraélesztésben; egy motoros vagy rocker volt, polytraumás sérüléssel. Aztán odajött, és folyamatosan fénylényekről és ilyesmiről beszélt. Ez egyáltalán nem illett a megjelenéséhez. Azokat a mondhatni banditaszerű ruhákat viselte, régi német jelvényekkel, nem éppen horogkereszttel, de minden teljesen fekete bőrből volt. Egészen másként viselkedett, mint ami nála szokásos volt. A barátnője, akinek alig esett baja, megkérdezte, mit csináltunk vele. Nem csináltunk semmit. Aztán meglátogattam a kórteremben, és teljesen más volt. Átélte a halálát, és látta a fénylényeket. Többé tudni sem akart a sisakjáról és a rockeres felszereléséről; annyira meghatotta a fénylényekkel való találkozás, és szeretetről, fényről beszélt. A barátnője pedig teljesen ledöbbent, és semmit sem értett.
Aztán sokat olvastam. Kübler-Ross halál-kutatóitól, akivel személyesen is találkoztam. És akkor kaptam egy másfajta ötletet. A halál-kutatás egész területe arra irányul, hogy egy kicsit ráébredjünk arra, amit például a Tibeti halottaskönyv vagy az Egyiptomi Halottak Könyve ír. Mindez összhangban van azzal, amit Elisabeth Kübler-Ross talált. A klinikán zavart, és elidegenített onnan az, hogy nem szabad a halálról beszélni. Azt mondták: „A 18-as szobában lévő beteg meghalt”. Ez az egész olyan elkerülő stratégia…
KB: félelemből.
RD: Igen, nem szabad a halálról beszélni. Kétféle nézetünk van a világról… és az enyém nem az, ami a hagyományos orvoslásból ismert, és ami szokásos. Sokkal jobban meg kellene békülnünk a valósággal, a lélek valóságával. Mert ez határozza meg az élethez való hozzáállásunkat. És nem annyira szörnyű az, amikor meghalunk, de ez a leválási folyamat valójában felszabadító, gyönyörű. Van erről egy jó film is – mindenről eszembe jut egy film –, ez a „Csodás álmok jönnek”, Robin Williams egyik utolsó filmje. Nagyon szépen látszik, ahogy hollywoodi módszerekkel próbálják leírni az átmenetet, hogy a lélek sokkal tisztábban lát mindent, és a színek is sokkal erősebbek. Ezt sok terápiás embertől tudom. Az árnyékterápia során az ember az elmúlt életeit nézi, és sok haldoklási helyzetet át is él. Van valami nagyon harmonizáló, elengedő és megváltó ebben. Csakúgy, ahogy ezt régen a vallásban ábrázolták, és ahogy a hinduizmusban még ma is leírják. Ez inkább egy pozitív történet. Az indiaiak négy részre osztják fel az életüket, legalábbis a klasszikus hindu hagyomány szerint: négyszer 21 évre.
Az első 21 év tanulással, a második, legfeljebb 42 éves korig pedig birtok, állás és család építésével telik. Aztán 21 év van arra, hogy az illető mindezt fenntartsa. Az utolsó 21 évben a brahmin elhagyta a családot, a birtokot, és csak a spirituális fejlődéssel foglalkozott. Csak annyit kell tennie, hogy időben Benaresbe érjen, a Gangesz mellé, ahol a hamvasztás megtörténik. Brahminként össze kell szednie a szantálfáját a hamvasztáshoz. Élete ekkor már, 84 éves koráig, ami az ideális, négy szakaszból álló élet, tisztán lelki jellegű. E mögött az a megértés áll, hogy a halál megváltás.
Ezek egészen más életszemléletek; ezt csak elképzelni tudjuk és egy kicsit együtt érezni vele. Ezt Balin is tapasztaltam, ahol a hinduizmusnak nagy hagyománya van. Milyen hatalmas fesztiválokat rendeznek a temetéseken! A hangulat nem levert vagy szomorú, mint ahogy itt lenni szokott. Ez így van a katolicizmusban is, de egy kicsit másképp. Protestánsnak kereszteltek, de ez nem volt hatással rám. Katolikusként nőttem fel. Egy protestáns számára ez csodálatos, akárcsak a halotti tor és a rendezett légkör. Ez a régi hagyomány még fennáll; és sokkal többet tud.
KB: Igen, a mi kultúránkban a halált elfojtják a félelem miatt. Amit annyi erőfeszítéssel és igyekezettel anyagi téren felépítettünk az eszünkkel, és az egónk által magunk köré gyűjtött sok nagyszerű dolog, mind megszűnik, amikor meghalunk. De az utóbbi néhány évtizedben nyilvánvaló változást tapasztaltunk. Érzékelhető a keleti kultúrával való kapcsolat.
RD: Igen, így van. Ezt láthatjuk a fiataloknál. Tehát, vagy kevés az érdeklődés, vagy ha van, akkor az nagyon spirituális.
KB: Valójában nincs öregség, csak örök jelen.
RD: Minden spirituális hagyomány ezt mondja. Egyetlen olyan spirituális hagyomány vagy vallás sincs, amelyik ne ezt mondaná. Végső soron még a kereszténységnek is van spirituális hagyománya. A Szent János kereszténység például valami egészen más, mint az egyház Szent Péter kereszténysége. Mindig is volt benne egyfajta mélység. Ismerek szúfikat, akiknek hihetetlenül szép elképzelésük van a világról. – Mindig van egy apró szellemi irányvonal és egy nagy külső irányvonal felelős a világért. A spirituális nézet minden bizonnyal a „János kereszténységben” van, aki egyben a kedvenc tanítvány volt, illetve az a tanítvány, aki közel állt „Jézus” szívéhez. Krisztusnak sok „gondja” volt, ha alaposan megnézzük. Péter nem értette őt, és végül háromszor megtagadta. Hiszem, hogy Krisztus ismerte tizenkét tanítványát vagy apostolát, vagy nevezhetjük őstípusoknak is őket. Iskarióti Júdás árulásával is tisztában van, és beszél róla neki, ahogy Péternek is. A halállal foglalkozni nem mindig egyszerű.
KB: Kívánna még mondani valamit befejezésül az „élet és halál” vagy inkább a „halál és élet” témájával kapcsolatban?
RD: El kellene veszítenünk a félelmünket. Olyan filmeket ajánlok, mint a „Könyvtolvaj” vagy a „His Best Day”, amelyeket a két filmes könyvem egyikében („A Hollywood-terápia” és „A játékfilm-terápia”) is értelmeztem. Nagyon kellemes másfél-két órát tölteni egy ilyen nagy témával. Ősrégi témák ezek; Ingmar Bergman már bemutatta az „Átlagember (kisember)” történetét (Hugo von Hofmansthal) a „Hetedik pecsét” című filmben. Azt hiszem, sokkal, de sokkal könnyebbnek fogjuk találni, ha ezt magunkévá tesszük. Angelus Silesius, a „sziléziai angyal” egyszer azt mondta: „Ha nem halsz meg mielőtt meghalsz, örökre elveszel.” Ha kiegyezel a halállal és megbékélsz vele, akkor az élet sokkal jobb és egy kicsivel szabadabb lesz. De akkor is fájdalmas búcsút venni valakitől, akit az ember nagyon szeret.
KB: Nagyon köszönjük a beszélgetést, Dr. Rüdiger Dahlke.
