Éjfél már rég elmúlt. Megint nem alszom.
Ahogy gyakran előfordul álmatlan éjszakáim során, csak fekszem és bámulok kifelé az éjszakai égre. Néha láthatók a csillagok, de ma éjszaka egyet sem látok.
Folyton keresek valamit, teljesen el akarok merülni az éjszakában, teljesen átadni magam neki, megpróbálok bepillantani a csillagok mögötti térbe. Hol vagy? Hallasz engem, kedvesem?
De sohasem jön válasz, mindig csak a puszta, csöndes, fekete semmi. Elveszettnek érzem magam az üres térben, vákuumba zárva. Úgy tűnik, csak én vagyok benne. Érzem a testem, de úgy gondolom, kell lennie ott valami másnak is rajtam kívül. Néha biztos vagyok benne, hogy ott van, néha viszont kétlem. Egyszerűen nincs bizonyosság sehol. Úgy tűnik egyáltalán nincs semmi ebben a feketeségben, csak én. Azokon az álmatlan éjszakákon néha végtelen félelem hatalmasodik el rajtam, ma viszont nem. Érzem a lélegzetemet lassan, ritmikusan áramlani, ki és be. Néha elcsodálkozom rajta, hogy képes vagyok lélegezni ebben a vákuumban. S mégis, még mindig kereslek téged, kedvesem. Meresztem a szemem a fekete éjbe. Hol vagy?
A vákuum egyszer csak megnyílik. Szemeim (belső szemeim) látják, hogy a kozmosz feketesége ragyog. Tele van energiával, mint egy végtelen elektromos tér. Nem csak látok, hanem egy kellemes, (szagtalan) friss illat (mint egy tavaszi hajnal) is árad felém. Tiszta energia: tiszta szeretet. Valami meg akar születni. Aminek nincs múltja. Úgy tűnik, a teremtés forrása. Az örökös kezdet. Egy szülőméh. Láthatatlan, arany fényben fürdök, szeretetben. Belső érzékeim határtalanul nyitottak. Energiát „szívok magamba”. Látom, hogy villódzik, sziporkázik és ragyog mindenfelé. Mint egy friss fuvallat, energia áramlik keresztül mindenen (Isten lélegzete – jut eszembe a kifejezés). Valami fel akarja fedni magát. Valami fel akar ébredni.
Ragyogó ezüst energiaszikrák ugrálnak körben, össze-vissza a sötétben, a „kezdet” szó jut az eszembe…
A LOGON magazin a következő részletet Eben Alexander: A menny bizonysága. Egy idegsebész utazása a túlvilágon, című könyvében (2012) találta:
„Tovább haladtam előre és úgy éreztem hatalmas ürességbe hatolok be, teljes sötétségbe, ami végtelen, mégis végtelenül otthonos. Noha koromfekete volt, mégis túláradó fénnyel volt tele: fénnyel, ami mintha egy briliáns gömbből jönne, amit a közelemben érzékeltem. […]
Meglehetősen különös volt a helyzetem, olyan volt, mintha egy méhben lévő magzat lennék.
A magzat lebeg a méhen belül a méhlepény csendes társaságában, ami táplálja és kapcsolatot tart fenn a mindenütt jelenlévő, ugyanakkor láthatatlan anyával.
Az „anya” ez esetben Isten, a Teremtő volt, a Forrás, aki a világegyetem és a mindenség teremtője.
Ez a Lény oly közel volt, hogy úgy tűnt egyáltalán nincs távolság Isten és közöttem. Ugyanakkor érzékelhettem a Teremtő végtelen hatalmasságát, láthattam milyen kicsinyke vagyok hozzá képest. […]
Úgy tűnt, mintha egy nagyobb világba készülnék megszületni, és maga a világegyetem lenne az óriási, kozmikus szülőméh.
(47. oldal)
Eben Alexander a tizenhetedik századi angol költőt, Henry Vaughan-t idézi:
Néhanapján, mélységes, ám ragyogó sötétség van Istenben…
