És egy szempillantás alatt megértettem! Nekem is van egy központom, ami mozdulatlan marad!
Régen, boldog gyermekéveimben, gyakran jártam az otthonom közelében lévő parkba, ahol volt hinta, csúszda és egy mászóka. A kedvencem a játszótéren mindig a hinta volt.
Milyen jó volt hintázni előre-hátra… előre-hátra… előre-hátra…
Hamar megtanultam, hogyan kell gyorsítanom. Szóval hintáztam: előre-hátra… előre-hátra, mindig magasabbra és gyorsabban. A hinta magasabbra lendült, aztán vissza, még magasabbra, aztán vissza… Milyen jó volt azon a hintán hintázni, ami mindig ott volt!
Egyszer, miközben hintáztam, élénken emlékszem, hogy azon gondolkodtam: „Milyen lesz a jövőm?” Sohasem felejtem el azt a gondolatot.
Akkor még nem tudtam, hogy miközben előre-hátra hintázom, a jövőm éppen ott volt, az adott pillanatban. Nem tudtam, hogy az élet sokszor megismétli majd ezt a hintázó pillanatot, egyik oldalról a másikra lendítve engem, mint egy régi óra ingáját, mindig a jelen pillanatban.
Néha úgy tűnt, hogy semmit sem kell tennem: a hintázás mindenképpen megtörténik, az akaratomtól függetlenül. Az élet zajlott, sok vesztett és megnyert csatával: az életért, a szeretetért, a túlélésért folyt, mindez sok fájdalmas konfliktus közt.
Az állandó hintázás kezdett nagyon fárasztóvá válni. A külső körülmények folytonos ingadozása, a szüntelen belső változás, nem mindig tudatos ritmusban, csömört és gyötrelmet okozott nekem.
Ennek a mozgásnak véget kellett vetni!
Aztán minden összeadódott, és megjelent a káosz… az értelmetlenség… a depresszió. Könnyek, mosolyok, öröm és kétségbeesés… aztán megint mosoly! Ellentétes érzelmek… mindez ugyanazon a napon.
Ennek a mozgásnak véget kell vetni!
De hogyan állítsam meg ezt a lengést? Hogyan lehet megállítani ezt a mozgást, ami úgy játszott velem, mintha egy apró játék lennék valakinek a kezében? Többé már nem én hintáztam: maga a mozgás volt az, ami egyik oldalról a másikra dobált a szokásos konfliktus és viszály között.
Így aztán elkezdtem megfigyelni! Milyen borzasztó volt látni, ahogy a boldogság és a fájdalom nap nap után egymást követi! Az élet ment tovább. És mentem, sétálva, botladozva, már fáradtan én is, de most megpróbáltam megérteni, hogyan állítsam meg ezt a hintázást, ami annyi szenvedést okozott.
Egy nap – micsoda csodálatos nap! – találtam egy kertet, ami az évszaknak köszönhetően kivételesen szép volt. Leültem és kezdtem megfigyelni. Előttem volt egy csomó százszorszép, a virág, ami a tisztaság és a szeretet jelképe.
Ecc, pecc, kimehetsz… azoknak akik még sohasem figyelték meg igazán a százszorszépeket. Sárga közepe olyan, mint a nap, a szirmai fehérek, mint a hó… nagyon pompás virág, de sokféle talajtípushoz alkalmazkodik és teljesen a napfénytől függ a fejlődése.
És néztem! Meglepetten figyeltem a közepét, visszaemlékezve az iskolai biológiaóráimra. A virág sárga közepében csőalakú apró virágok százai vannak, egy bibe és egy kétkaréjú jel, melyek feltétlenül szükségesek a szaporodásához. Ezeknek az apró virágoknak mindegyike sok magot képes termelni, de a százszorszép nem tudja beporozni önmagát. A magok a virág közepében nyugszanak, a madarak és a rovarok segítségére várva. Ennek a virágnak a közepén ott van az élet lehetősége! Mozdulatlanul pihen!
És egy szempillantás alatt megértettem!
Nekem is van egy középpontom, ami mozdulatlan, melyben az életem eseményei nincsenek jóként vagy rosszként meghatározva… ahol az igazi életlehetőség nyugszik… ahol a valódi tudat szunnyadva várakozik. Az én ébredésemre vár.
Akkor tudtam, hogy ott, a bennem lévő középpontban van a célvonalam… ott, ahol az idő okozta változások nem hatnak rám és ahol a hintát mozgató viharok többé nem használhatnak engem játékszerként.
Ott van a valódi tudat, ahol az idő nem létezik és ahol a mozgás végül megáll… a fájdalom és a szenvedés végül véget ér.
És a keresés erőfeszítéssel és botladozással épült, felfelé vezető spiráljában megjelenik ez a valódi Tudat, jelenvalóvá válik; és a konfliktusok és viszályok útjelzőkké válnak csupán az élet útján.
Ott… ahol az abszolút béke és derű uralkodik.
Ott… a százszorszép közepén!
