A kérdés továbbra is az marad: mivel azonosítható a lényem? Ki vagyok én?
Erre a kérdésre azt válaszolhatnánk:
X úr vagy Y asszony vagyok. Ennyi idős vagyok, és ilyen a neveltetésem. Ilyen is ilyen tulajdonságokkal rendelkezem, ezek és ezek a hibáim, hiányosságaim, és ezek a jellemvonásaim. Brazil, afrikai, argentin, stb. … származású vagyok…
De a kérdés továbbra is az marad: mivel azonosítható a lényem? Ki vagyok én?
Már korai éveim során érzések, gondolatok és vágyak kezdtek támadni bennem. Nem emlékszem pontosan mikor kezdtek meggyőződéseim lenni dolgokról, mikor kezdtem megérteni, hogy hiszek vagy nem hiszek bizonyos elképzelésekben, vagy miért éreztem szükségét annak, hogy biztonságban érezzem magam néhány csoportban az öltözködésem és a nyelvhasználatom által, különösen a barátaimmal és az én társadalmi köreimből való emberekkel.
Serdülőkoromban sohasem volt világos számomra, miért döntöttem egy bizonyos megjelenés mellett, vagy mikor kezdtem el keresni ezt vagy azt a kedvtelést, vagy mi okozta nekem azt a fájdalmat és haragot, amit éreztem.
Nem tudnám megmondani mikor kezdtem el kételkedni abban, amivel ténylegesen azonosítottam magam.
Kerestem önmagamban az okát annak, miért mondtam bizonyos dolgokat, miért érdekeltek bizonyos helyzetek, míg mások nem. Mindez nagyon zavarbaejtő volt számomra.
Aztán jött egy érettebb szakasza az ifjúságomnak, egy szakasz, melyben elkezdtem kapcsolatba kerülni különböző gondolkodásmódokkal, megválogattam a beszédbeli kifejezéseimet, és elkezdtem azonosítani magam bizonyos tanítókkal, szerzőkkel, filozófusokkal, művészekkel és politikusokkal. Emlékszem elkezdtem meggyőző válaszokat keresni, sőt beilleszkedni a társadalmi köreimbe, és megbizonyosodni arról, hogy ki is vagyok valójában. De ezek is nagyon homályos gondolatok voltak. Tényleg meg akartam ismerni magam mélyebb szinten.
MI AZ ÖNISMERET?
Aztán az elmélyüléseim során találkoztam az „önismeret” kifejezéssel, ami mintha egy mágikus jel lett volna. Szinte elengedhetetlen szükségét éreztem annak, hogy megértsem ennek a működését önmagamban. Kutattam a filozófiában, pszichológiában és az irodalomban.
Egyszer aztán egy fiatalokkal való beszélgetés során valaki, aki nagyon fontos volt számomra, felhívta a figyelmemet a következő idézetre:
„Az önismeret alapvető a belső keresés során, de ez nem olyasmi, ami könyvek tanulmányozásából, jól szervezett intellektuális irányulásokból ered, melyek során tanulunk valamit önmagunkról. Mindez viszonylagos fontosságú. Az önismeret egy bensőséges és személyes bizonyosság, ami a Szellem erejének jelenlétéből születik az egész belső lényünkben, a vérünkben és a lelkünkben. Ez a Szellem keringő erejének élő jelenléte magában a lelkünkben, megalapozott és elfogadott birtokként.”
Ekkor kezdtem megérteni. Az önismeret nem egy automatikus tulajdonsága az emberi tudatnak, hanem egy élő erő, ami vezet és lehetővé teszi az önmagunkról való tudatosság növekedését. A személyes csillagról van szó, arról, hogy ki is valójában az ember, cimkék nélkül, önmagáról alkotott hamis képek nélkül, önmaga alul- vagy túlértékelése nélkül.
Amikor mélyebben meg akarjuk ismerni önmagunkat, azzal kell kezdenünk, hogy bensőségesebb módon figyeljük meg a valódi állapotunkat, jellemünket és legbensőbb vágyainkat. Meg kell figyelnünk a tetteink mögött lévő szándékokat, a valódi jellemünket, és ebből a megfigyelésből egy őszinte értékelést kell készítenünk arról, hogy kik is vagyunk valójában.
Amikor megfigyeljük a gondolatainkat és a minden mögött rejlő igazságokat, nem csak önmagunkra kell gondolnunk, hanem embertársainkra, valamint a környezetünkben lévő és a hozzánk legközelebb álló emberek köreire is. Akkor kezdjük észrevenni, hogy a rólunk, másokról, a társadalomról, a világról és az emberiségről kialakult képeknek egész spektruma létezik. Ezek a képek a mi képzeletünk termékeny mezején születtek olyan elképzelések és eszmék által, melyeknek eredetét nem mindig ismerjük.
Úgy születtek, hogy számunkra nem is világos az eredetük és a természetük. Mi egyszerűen csak elfogadjuk azt, ami kívülről, a környezetünkből érkezik hozzánk és ezekből a tapasztalatokból építünk elképzeléseket, anélkül hogy megkérdőjeleznénk azokat.
És ez a tengernyi elképzelés fokozatosan másokról és önmagunkról kialakított képekké válik, amiről azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi, illetve mások.
Az énközponttú tudat mindenfajta mélység nélkül jön létre. Áligazságokat épít, melyekben öntudatlanul hisz és bízik. Egy olyan belső világ naiv hívői vagyunk, amit hagyunk növekedni és hagyjuk, hogy irányítson minket. Ezt a vázat mi magunk tartjuk fenn az életünk során. Mi határozzuk meg fokról fokra mindazt, ami egyre valóságosabbnak és igazabbnak tűnik.
Mindez azért van, mert a lényünk leginkább biztonságra vágyik. És a biztonság iránti vágyunk során a lehető legvalóságosabb képet alakítjuk ki önmagunkról.
De mindez valóban igaz?
Ez az általunk épített világ vajon megfelel a mi típusunknak, a mi családi örökségünknek, az emberekről és helyekről alkotott elképzeléseink valóban megkérdőjelezhetetlen igazságokon alapulnak?
Nem merül fel bennünk semmiféle kételkedés mindezzel kapcsolatban?
Valóban az a személyiség vagyunk, aminek hisszük magunkat?
Életünk átmeneti biztonságában felhasználunk mindenféle apró és törékeny igazságot, hogy elhallgattassuk a bennünk lévő legerősebb hangot: az élet bizonytalanságának és a halálfélelemnek a hangját.
A pszichénk, az „énünk” tehát a létnek egy törékeny változatához, az „én” létezéséhez ragaszkodik.
De a kérdés továbbra is az marad: mit tudok én valójában önmagamról?
Ez a kérdés csak akkor válaszolható meg, ha többé nem tartjuk belső igazságnak az önmagunk által kialakított képeket, elképzeléseket és fogalmakat; ha sikerül mindezektől megszabadulnunk és teret nyitni a belső csendnek, elhatolni alapvető érzéseinkhez, jellemünk, szívünk gyökereihez, ahol megtaláljuk annak a központját, akik valójában vagyunk.
És amikor sikerül megnyitnunk ezt a csendes teret, ahol az elképzelések, fogalmak, képek és vágyak többé nincsenek jelen, akkor elérhetjük azt a nyugalmat, ami abból a központi alapból jön, akik valójában vagyunk. És biztosan meglepődünk majd, amikor rájövünk, felfedezzük, hogy amik vagyunk, az létünk természetét illetően semmiféle állapotot, illetve önvédelmi formát nem képvisel.
Akkor pedig szabaddá válunk, mert az eredeti, tiszta és igazi önvaló nem kötelezi el magát semmilyen gondolat, semmilyen viszony, semmilyen elképzelés iránt.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a valódi önismeretnek nincs tartalma, nem elképzelés és nem is absztrakt fogalom.
Az igazi önismeretnek nincs neve, sem mulandó, kívülálló dolgokkal való azonossága. Az önismeret csend, nyugalom és semlegesség.
