Az út nem az én tökéletesítése, nem is a valóság elől való menekülés, hanem a réginek a vége és egy teljesen újnak a teremtése.
(vissza az 1. részhez)
Önforradalom
A korábban említett úttörők közös vonása, hogy a mély önismeretet tekintették a belső forradalomhoz vezető ajtónak: az ego folyamatos önismeretét, melyet a „másik” érintése tesz lehetővé és mélyít el, és ami végső soron lehetővé teszi a belső forradalmat. Kétséget sem hagytak afelől, hogy az út nem az én tökéletesítése, és nem is a valóság elől való menekülés, hanem a réginek a vége és egy teljesen újnak a teremtése.
Amit az úttörők felfedeztek és megfogalmaztak, az most a XXI. század számos spirituális gondolkodójának nézetét alátámasztja. Sokak élettapasztalatával találkozik. Megnőttek az emberi lény új, teljesebb megértésének lehetőségei. Kézzelfoghatóvá vált egy felfoghatatlan, mégis jelenlévő „másik” végtelensége. Ugyanakkor egy újabb kihívással nézünk szembe: az új gondolkodási mód alapján való élettel, mert az önforradalom csak így válhat valósággá.
Megnyílni az ismeretlen számára
Ahhoz, hogy az új gondolkodásmódot életre keltsük, szeretetre van szükség. Miféle szeretet ez? Ebben a szeretetben a szívek megnyílnak az ismeretlen felé, ezáltal növekszik a bizalom és az emberi szívek a forrással való kapcsolat és egység valódi kincsestárává válnak. Az ember a szíve által jut valódi tudáshoz. A megvilágosító tudásnak, ami a legbensőbbel való rezonanciából fakad, mindig két oldala van: bölcsesség és szeretet. Mindazonáltal a szíveket meg kell tisztítani, hogy megtehessük az első lépést az egység felé. Sőt még több kell hozzá: Mert a szív meghódítása után az akaratnak és a cselekvésnek is meg kell nyílnia az új lény előtt. Itt rejlenek a megszokás és az önfenntartás nagy akadályai. Itt vívja meg az ember a harcot a magasabb tudás és a puszta természeti lényként való folyamatos léte között, melynek szintén megvannak a maga meggyőződései az emberi lét értelméről. Ezek az én-tudatot újra és újra az elkülönülés, a félelem és az agresszió irányába billentik. Csak egy hosszú érési folyamat után válik lehetővé a spirituális léttel kapcsolatos átfogó döntés – egy olyan spirituális léttel, amelyet itt és most meg lehet élni, és amely képes a mindennapi élet minden területét átfogni és hordozni.
Nemcsak a spirituális lény tudatossága vált atmoszférikussá az idők során. A hozzá vezető utat már sokan bejárták, és sokan járják ma is. Mindez nyomokat hagyott a föld lélegző terében, amit minden ember követhet, aki érzékel belőle valamit. Felmerülnek a kérdések: Mennyi tudásra van szüksége az embernek ahhoz, hogy azonnal reagáljon rá, közvetlenül belőle éljen? Vajon már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy tisztán olvashassuk szívünk intuícióját? Ha ez így lenne, akkor minden ember, bárhol legyen is, hozzáférhetne a legbelső lényhez. Ha elég ember követi komolyan az önforradalom útját, akkor mindenki számára létrejön a szükséges világosság, az a világosság, amely áttör az ego betokosodott gondolkodásán és érzésvilágán.
Idézetek Krishnamurti naplójából, London 1976:
Krishnamurti a megvilágosodásról:
„Bizonyos dolgok meglehetősen világosak: 1. Teljesen „közömbösnek” kell lenni a dolgok jövés-menésével szemben. 2. Nem szabad az élmény folytatására vagy annak emlékezetben való megőrzésére vágyni. 3. Kell egy bizonyos fizikai érzékenység, bizonyos közömbösség a kényelem iránt. 4. Kell egy önkritikus, humoros megközelítés. De még ha valaki történetesen rendelkezik is mindezekkel, és nem szándékos gyakorlás és alázat révén, mindez még akkor sem elegendő. Valami teljesen másra van szükség, vagy semmire sem. Ennek jönnie kell, és az ember sohasem keresheti, soha nem teheti azt, amit csak akar. Felveheti a szeretetet is a listára, de ez a szereteten is túlmutat. Egy dolog biztos, az agy sohasem képes felfogni és befogadni sem. Áldott az, akinek ez megadatik.”
1961. július 23.
Krishnamurti a teremtő rombolásról [megsemmisítésről] (creative destruction):
„Ebben a rombolásban [megsemmisítésben] nem volt erőszak; nem olyan rombolás, ami új változást idéz elő – a változás soha nem új -, hanem a teljes lerombolása annak, ami volt, hogy soha többé ne lehessen. Ebben a rombolásban nem volt erőszak; erőszak van a változásban, a forradalomban, az alávetettségben, a fegyelemben, az irányításban és a dominanciában, de itt minden erőszak, bármilyen formában, illetve néven, teljesen megszűnt. Ez a fajta rombolás a teremtés.
De a teremtés nem béke. A béke és a konfliktus a változás és az idő világához tartozik, a létezés kifelé és befelé irányuló mozgásához, de ez nem időbeli vagy térbeli mozgás volt. Ez egy tiszta és abszolút rombolás [megsemmisítés vagy semmivé tétel], és csak ezután jelenhet meg az „új”. “
1961. július 31.
Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri a tudatnak az út során való fejlődéséről:
„Az ember tudata természeténél fogva énközpontú. Gyújtópontja van, és ezért tökéletes értelemben egy „én”. Az ember nem képes elképzelni egy másik, magasztosabb emberi tudatot.
És mégis teljesen lehetséges egy ilyen másfajta tudat. Az általunk „új embernek” nevezett tudat teljesen más jellegű. Abszolút nem énközpontú, sőt alapvetően éntelen. Ezt nem erkölcsi vagy etikai értelemben értjük, hanem alapvetően; nincsen ugyanis gyújtópontja! Olyan tudatnak lehetne leírni, melynek az egész mikrokozmosz a székhelye, amely tehát mikrokozmikus, mindent átfogó.
Ez a mikrokozmikusan tudatos lét egy következő stádiumban kozmikusan tudatos állapotba, majd pedig makrokozmikusan tudatos állapotba lép be. Tehát a legjobban úgy írható körül, mint a saját magában, de egyidejűleg minden másban és mindenki másban is jelen lévő tudat.”
A kínai gnózis. Magyarázatok Lao-Ce Tao Te King-jéhez, 10/II. fejezet, A bölcs tökéletesen megőrzi nyugalmát
