A hullámnak, ami akár egy várost is képes romba dönteni, minden cseppje magában hordozza a hullám erejét, ha viszont azt képzeli magáról, hogy ő az óceán, akkor az első napsugár maradéktalanul el fogja párologtatni. Ami először az egészben gyökerezett, egyénivé lett, nevet kapott és azonnal célponttá, prédává vált. Nevet szerezni nagyon kalandos, drámai és hősi esemény – mondhatni mágikus tulajdonság. Ki hinné, hogy a névnek pozitív vagy negatív ereje van a viselője felett. Legalábbis a tudományos fantasztikus irodalom ezt állítja.
A mindenség-megnyilvánulásban mindennek van neve, akár ismert ez a név, akár nem. Az egyetlen élőlényt, akinek nincs neve, általában „Istennek” hívjuk. Ugyan hallottunk már „Isten nevéről”, de senki sem tudja megnevezni őt. Guido Gezelle költeménye, melynek címe Örvény, „újra és újra írja Isten szent nevét”, de senki sem képes elolvasni azt. A név megnevezi, meghatározza azt, hogy egy dolog micsoda és mi nem. Hogyan határozhatunk meg azonban valamit, ami egyszerre minden és semmi?
S mégis valami ősi indíttatás arra ösztönöz minket, hogy ennek a „mindennek-és-semminek” nevet adjunk és alakkal ruházzuk fel, mert valóságnak tapasztaljuk, amit imádhatunk, vagy ami ellen harcolhatunk. Az értelem folyton elképzeléseket alkot, a szív azonban a váratlanra vár. Ennek az ember ösztönös félelme az oka, mivel azt hiszi, hogy ez a titokzatos megnevezhetetlen egyszer majd elnyel minket. Bárcsak magunk elé tudnánk állítani „Őt” – szemtől szembe – hogy megszabaduljunk ettől az elviselhetetlen szorongástól. Ez azonban sohasem sikerül, végül önmagunkkal szembesülünk, az utolsó hellyel, ahol a nevet, a Lényt keressük. Ezt az öntudatra ébredést, ezt a tudást nem véletlenül hívják „Gnózisnak”, „a szív ismeretének”, egy olyan axiómaként, alapigazságként, amit mi nem tudunk körülfogni, ami viszont minket egyértelműen körülfog.
A művészet, a tudomány és a vallás földi szövetségesként arra törekszik, hogy biztonságos csatornákba vezesse ezt a bennünk lévő, nyugtalanító képet. Ez a fékezhetetlen Lény azonban mindig kiszabadul az ingadozó építmények résein és hasadékain keresztül és mi újra és újra annak a kinyújtott kéznek a szilárd biztonságába menekülünk, amit az örök lény nyújt a számunkra, hogy kiszabadítson minket a csepp csapdájából, amiben a víz folyton megreked.
Egy szép napon azonban a vágy felülkerekedik a létből fakadó félelmen és mi felfedezzük a cseppben, amit oly sokáig hordoztunk magunkkal, a vizet. Felismerjük a hullámot és annak erejét, a tengert és annak csendjét. Amit először fenyegetőnek véltünk, most áramlattá bontakozik ki, ami minden félelmet és előítéletet eltöröl és felfedi a józan és egyben megváltó valóságot: végül is nem a csepp és annak hangzatos nevei fontosak, hanem az Egyetlen Név, ami a vízben tükröződik.
Minden gyanakvás és ellenállás szertefoszlik és felfedi a végtelen óceánt, ahol a mi valódi nevünk ismert, és helyünk és a szerepünk egyre nyilvánvalóbbá válik. A hullám harsogása elcsitul és egy új hang csendül meg bennünk valahol a belső horizonton, ami oly távolinak tűnik – és mégis oly közel: Annak a Névnek a suttogása, amit nem lehet kimondani.
Ó, pörgő-forgó kicsi örvény!
furcsa és sötét a te köpenyed,
látom csúcsos fejed és csodálkozva
nézem, ahogy a felszínt színezed!
Élsz, mozogsz és gyorsan haladsz
lábad sincs, és mégis szaladsz
pördülsz-fordulsz az utat jól ismered,
nem értem hogyan, hisz nincs is szemed.
Mi voltál, mi vagy és mivé leszel?
Magyarázd meg, ha kérhetem!
Apró fényes örvény, mondd, mi mik vagyunk?
Hogy tudsz írogatni ily könnyeden?
Tükröződve siklasz, futsz a vízen
könnyű vízfodor az utad nyoma,
mint kit könnyű szél érintett, mely
a vizek felett suhan gyorsan tova,
Ó, írók, ti írók, mondjátok,
legalább húsz telet megértetek,
mégsem tudja egyikőtök sem: –
mit ír vagy rajzol a kezetek?
Írsz, de semmi sem látszik a vízen,
Az írás eltűnik a habokon;
A hívők nem értik mit jelent ez:
Ó, író, min dolgoztál oly nagyon?
Talán egy kicsi halat rajzoltál?
Az pedig valamiféle növény lehet?
Miféle lebegő szavakat alkottál?
Virágot, kavicsot, vagy talán levelet?
Talán egy madár az a rajzodon,
mely az égbolt után epedez,
mi alattad és feletted fénylőn ragyog,
vagy ez te magad vagy a képeden?
A vízjelek mesteri alkotója,
kinek köntöse furcsa és sötét,
a vízből két sugarat húzott,
s egy darabig hegyezte fülét.
Végül megszólalt lebegve:
„Hogy a lényeggel tisztában legyünk,
azt írjuk, amit a Teremtő Mester
tanított hajdanán nekünk;
Írjuk, bár te olvasni nem tudod,
de tán e helyt megtanulhatod!
Lásd, mivel írjuk a felszínt tele,
nem más az, mint Istenünk Szent Neve.”
Guido Gezelle, 1857 (ismeretlen fordító)
Ez a cikk először a Pentagram 2018/3 számában jelent meg.
