Nem titok, hogy a különböző kultúrák mítoszai olyan ősi motívumokat tartalmaznak, melyek az ember végzetes eseményekhez fűződő gondolatait, érzéseit és viselkedését hordozzák. Ezek érezhetően valamiféle mátrixként nyomot hagynak a lelkünkben, aminek következtében évezredek óta ugyanazokat a mintákat követjük.
Aki bármiféle módon foglalkozott asztrológiával, bizonyosan észrevette a bolygók nevei és a római istenek nevei között lévő hasonlóságot. Az összefüggés arra utal, hogy azok a helyzetek, melyekben az istenek találták magukat, metaforikus ábrázolásai a nevüket viselő bolygók energiái közötti kölcsönhatásoknak. Minden égitest saját tudattal és egy bizonyos energiaminőséggel rendelkezik. Azáltal, hogy speciális szögekben helyezkednek el és mozognak egymáshoz képest, ezek a testek harmonikus vagy nem harmonikus rendszereket alkotnak (amit többek között együttállásnak, háromszögnek, negyed-, ötöd-, vagy hatodállásnak neveznek), ily módon, egy pontosan meghatározott minőségű, erőteljes energiát hoznak létre, ami a Földön létrejövő drámákban „sül ki”. Ezeknek a drámáknak a szereplői mindazok a lények, amelyek a bolygón élnek – emberek, állatok és növények, sőt az ásványok is.
A bolygók elhelyezkedése egy ember születésének pillanatában nyomot hagy az illető finom-anyagi testein, mintegy beprogramozva azokat. Ily módon ha egy tapasztalt asztrológus megvizsgálja azt a mandalát, amin a bolygók születéskor lévő konfigurációjának a képe van, képes pontosan leírni az illető személy jellemét, erejét és gyengeségeit, azt ahogy az illető bizonyos helyzetekben reagál stb. Mi több, a bolygók folyamatos mozgása alapján azt is meg tudja mondani, hogy az adott személynek min kell keresztülmennie egy bizonyos időben, miféle kihívásokkal kell szembenéznie, mi lesz könnyű a számára és mi okoz majd nehézséget neki.
Tehát egy jó asztrológusnál tett látogatás után az emberben felmerül a kérdés, hogy a sorsa vajon előre meg van-e határozva. Lehet, hogy az élete azokhoz a fémgolyókhoz hasonlít, amelyek egy előre meghatározott pályán mozognak egy játékautomata útvesztőjében? S ha így van, akkor ki jelölte ki a pályákat? És ki programozta be a karaktert, a személyiségtípust, az erényeket és a hibákat? Erre az utolsó kérdésre automatikusan az a válasz, hogy a kialakításához nagyban hozzájárult az a környezet, amelyben az illető felnőtt, az életfeltételei, valamint a nevelői. De ki határozta meg a környezetet? És érdemes megjegyezni azt is, hogy egy ember nem mindig hasonlít teljesen a családtagjaihoz. Előfordulhat, hogy szöges ellentétben áll velük. Akkor pedig honnan származik az ő egyénisége?
A válasz nyilvánvaló azok számára, akik érdekeltek az ezoterikus tudományokban. Mindezt a karmikus állapotok befolyásolták, ami az előző inkarnációk öröksége. Az ember jelenlegi sorsa egy újabb kapocs az inkarnációk hosszú láncában. Ezek a láncszemek sokszínűek, de bizonyos mértékben hasonlóak egymáshoz. Minden láncszem egy zárt kör, egy kör, amibe az ember bebörtönözte magát, ahogy az egyetemes bölcsesség tanítja:
Ügyelj a gondolataidra, mert azok határozzák meg a szavaidat;
ügyelj a szavaidra, mert azok határozzák meg a tetteidet;
ügyelj a tetteidre, mert azok határozzák meg a szokásaidat;
ügyelj a szokásaidra, mert azok alakítják ki a jellemedet;
ügyelj a jellemedre, mert az válik a sorsoddá.
S itt felmerül a kérdés: mi köze van mindennek a születéskori bolygóállásokhoz?
Hogy történt az, hogy az ember egy olyan világban találta magát, amelyben sorsának a börtönébe lett bezárva?
Ezekre a kérdésekre a válasz azokban a mitológiai történetekben található meg, melyek szerte a világon élő ősi népek kultúrájában születtek. Kiderül, hogy az ősi történetek, amelyek a lelkünket megtermékenyítik és hatással vannak a viselkedésünkre, mélyebb és egyben egyetemesebb szinten is értelmezhetők.
Például az egyiptomi mítoszok, melyeknek szereplői Nun, Rá, Nut, Geb, Ozirisz, Ízisz, Hórusz, Szét, Neftisz és mások, valamint az olyan primitív témák, mint a testvérgyilkosság, féltékenység, a szeretett személy halála, házasságtörés, csábítás, gyermek bűnös fogantatása, szörnnyel való harc mind nem csak az emberi lélekben zajló drámákra utal, hanem mindenek felett, a szellemi valóságra is. Ezek metaforikus módon az emberi tudat bukásának erőteljes folyamatát ábrázolják, ami egy új, istentelen világegyetem teremtéséhez kapcsolódott.
Ezek a történetek azonban azt is elmondják, hogyan térhetünk vissza mennyei hazánkba.
Egy ősi egyiptomi szövegben, ami a fáraók sírjából származik és „A mennyei tehén könyve” nevet kapta, találunk egy leírást az emberiség lázadásáról Rá istennel szemben, akiről úgy gondolják, hogy túlságosan öreggé vált ahhoz, hogy a világ dolgaival foglalkozzon. Rá megtudta ezt és összehívta az isteneket, hogy tanácsot kérjen tőlük arra, hogy mit tegyen. A tanácsokozás után elküldte a „Szemét” (Hathor istennőt), hogy büntesse meg a lázadó népet. Hathor teljesítette Rá akaratát és megölte a lázadók ezreit. Emberbarát, éltető anyából Szekhmetté, vérszomjas démonná vált. Rá ekkor kezdte megbánni a döntését, megsajnálta az emberiséget és arra kérte Szekhmetet, hogy vessen véget a vérengzésnek. Szekhmet azonban nem engedelmeskedett a kérésnek, mivel már megkóstolta az emberek vérét. Rá ekkor cselhez folyamodott és elhelyezett a földeken hétezer korsó sört vörös okkerrel keverve, ami az emberi vérhez hasonlít. Szekhmet összezavarodott és hektoliterével itta ezt az italt, majd elájult és amikor felébredt, megváltozott. Visszaváltozott a barátságos Hathorrá.
A lázadás nem folytatódott, de Rá belefáradt az emberek hálátlanságába és megkérte Nutot, hogy helyezze őt a menny magasabb régióiba. Ez meg is történt. Rá Nut hátán, aki tehénné változott, visszavonult a menny magasabb területeire. Ozirisz és Thot helyettesítette őt a világ kormányzásában. Mielőtt azonban Rá elment, nádasokat teremt az emberek számára – a halál utáni életet, egy olyan helyet, ahová a halál után fognak kerülni. Ezután az emberiség halandóvá vált és magának kellett gondoskodnia az igazság, rend és harmónia fenntartásáról. Rá isten visszavonulása óta a mennyet és a mennyei testeket az alacsonyabb rendű istenek irányítják. A bolygói erők, melyeket korábban Rá szabályozott, elfajultak és összekeveredtek a gonoszság, a káosz és a tudatlanság elemeivel.
Hathor istennő görög megfelelője Athéné, Rá istené pedig Zeusz. A gorgókról szóló görög mítoszban egy másik fenyegetést találunk, ami szintén az emberiség bukására utal.
A gorgók, akiket az emberi tudatnak is tarthatunk, kezdetben gyönyörű szép lányok voltak. Egyiküket, Medúzát, Poszeidón (ebben a kontextusban ugyanaz, mint az egyiptomi Szét/Tifón, aki egyebek között a tenger istene) megbűvölte és elcsábította Athéné templomában. Athéné ezért büntetésként szörnyeteggé változtatta a gorgókat, akiknek a hajuk helyén mérges kígyók tekeregtek.
A gorgók, a mi kezdetben szépséges tudatunk összekapcsolódott a gonoszság, a káosz és az anarchia elvével, melynek jelképe Poszeidon/Szét, és elvesztette az isteni bölcsességgel való kapcsolatát. Ezért a bölcsesség ősi temploma, ami a fejünk volt régen, most egy olyan templom, ami tele van rajzó, szertelen gondolatokkal és ez okozza a szenvedésünket. A kígyók a gerincvelőben áramló kígyótűzre utalnak, ami a tudatunk legfontosabb hordozója. Érdemes megjegyezni itt, hogy a Neptun bolygó, ami Poszeidon nevének római változata után kapta a nevét, a tobozmirigyet irányítja. Az elnevezés ennek a szervnek az elfajulásával hozható kapcsolatba, ami a bukott neptuni elemmel való egyesülésének az eredménye.
Ezért van az elménk szüntelenül „mozgásban”. Ez azonban nem egy szent, értelmes mozgás, amit Ízisz jelképez, hanem egy szüntelen mentális zaj, ami mindig mindenhová elkísér minket. Körülvesz minket. Legtöbbünk valóságnak tartja a gondolatait, illetve a minket körülvevő világot. Nehéz megfigyelni, hogy mi történik a fejünkben. Általában a gondolatok uralnak minket, bizonyos hangulatot keltenek bennünk és hirtelen, meggondolatlan tettekre ingerelnek minket.
Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak. A gondolataink és hiedelmeink szűrőin keresztül látjuk azokat, melyek gyakran ijesztő és nyomasztó tapasztalatokon alapulnak.
(folytatjuk)
