A középpont
Négy vízszintes irány létezik és a találkozási pontjukban van az ötödik – a középpont, ahol azonnal megjelenik a függőleges tengely, ami az ötödik platóni testre mutat, ami az eget jelképezi: a dodekaéderre és a pentagramra, ami az aranymetszés alapján szerkeszthető meg. Ez a középpont nem az ellentétek folyton változó zavaros keveréke, ami végtelen összevisszasága folytán gyenge. Ez a középpont a központi erő királyi székhelye, ahonnan a szemben álló dolgok szárnyakként fejlődnek ki. Ez a középpont belül van. Ez a belül azonban nem úgy értendő, mint ami egy felszín alatt rejtőzik, és mikroszkóppal meg lehet vizsgálni vagy szikével fel lehet tárni. Ez a belső inkább egy üres tér, egy dimenzióváltás, egy olyan templom belseje, amelynek legfőbb célja az, hogy egy magasabb szintű valóság járműve legyen. Egy emelkedett, légkörileg előkészített tér, amelybe a szellem-lélek dimenziója be tud hatolni, be tud ereszkedni, hogy onnan működhessen. Ez a test lelki és fizikai sejtjeibe való behatolás, ahol a lélek és a szellem ereje megvilágosítja és termékennyé teszi ezeket a sejteket, hogy a belső ember növekedhessen.
A művészet egy műhely, a belátás iskolája, ahol a tudás bölcsességgé válik, az érzelem szeretetté és mindig részesül az egészből. A művészet az élet anyagát nem osztja fel jóra és rosszra, hanem mindent alapanyagaként kezel. A szív legbelső kovácsműhelye, ahol a tűz összeolvasztja, megköti és újjáépíti a dolgokat.
A művészet a lét kiáltásait szimfóniává alakítja át, ami virágként nyílik ki, hogy befogadja mindazt, ami emberfeletti, ám ugyanakkor az ember legmélyebb alapja is. Ez csak szubjektív módon történhet meg és csak akkor sikerülhet, ha figyelmünk az egységre irányul. Vannak olyan művészek, akik az egység, az Egyetlen Lélek előhírnökei.
A művészet az énen keresztül, egy személyen keresztül valósul meg. Ha itt egy szellemi folyamatról és nem az én megnyilvánulásáról van szó, akkor ez az én szükség szerint az átváltozás radikális folyamatának lesz alávetve. Dióhéjban ez annyit jelent, hogy noha nem én vagyok a cél, önmagam nélkül mégsem tudom elérni azt.
Ízisz fátyla
Ha már elég sok tudással és belátással rendelkezem arról, hogy mi rejtőzik a látható természet mögött és alatt annak eredményeként, amit „varázslóinasként” megidéztem, akkor „Ízisz fátylát” nem akarom tovább emelgetni. A természet felfedezése és uralása veszélyes és nem lehet tartós, ha az ember nem nyer önismeretet és egyben nem tanul meg uralkodni is önmagán. Ebbe az irányba kell továbbhaladnunk és nagyon fontos, hogy ezt a belső műhelyt megismerjük. Nagyon sok mester tanítja ezt, de az egyik legtürelmesebb mester maga a megnyilvánult, egyetemes természet. A természetben egy olyan intelligencia jut kifejezésre, ami nem ember-központú. A természet formákban jelenik meg és a formákon keresztül értelmezhető. Megismerésének dimenziói pedig végtelenek.
Semmiféle értelem nem képes megragadni a teljességet, az mégis jelen van a részletekben, az elkülönített dolgokban és a töredékekben egyaránt. Ott ragyog. Egy csepp víz parányi csupán, mégis az egész óceán álma benne van. Egy fűszál, ami a fűnyíró számára jelentéktelennek tűnik, a hajlékonyság és a stabilitás csodálatos példája, a hatóerő, finomság és elegancia szintézise. Felfogásunk értelmez és az értelmezés értékítélethez vezet. S ezáltal egy többnyire öntudatlan teremtő folyamat, egy folyamatos világszemlélet alakul ki. A kialakított képek az értelmező személy valóságát türközik és egyben formálják is.
A kvarkok szubatomi háttérsugárzásának kozmikus zajából, egy elképzelhetetlenül hatalmas és üres térben kavarogva és táncolva, valóságok születnek és enyésznek el. Ha az ember ezt képes megérteni, akkor nyugodtan megkérdezheti magától: hogyan jelenik meg az érzékelés és a láthatóság vékony rétege ennek az „ürességből álló testnek” a felszínén? A szúfik szerint a világ formái az arkangyalok „nyelvi” kifejezésmódjai, amelyen keresztül Istent dicsérik a kozmikus liturgiában.
Mindannak ellenében, ami a dolgok hátterében rejlik, Ízisz istennő fátylának legutolsó rétege áll – a legkülső fátyol, ami megnyilvánult titokként egyre világosabban érzékelhetővé válik: Ízisz minden, ami volt (quid fuit), minden ami van (quid est) és minden, ami lesz (quid erit). S a kereső bizonyára mindent felfedezhet, ami az istennő legkülső fátylában, annak legutolsó rétegében megragadható. Ezeket a fátylakat talán nem is kell felemelni vagy letépni egy olyan maszkhoz hasonlóan, ami az igazi arcot eltakarja, hanem ezek a fátylak, illetve rétegek átlátszóvá válnak és maguktól eltűnnek, amint az értelmező személy vaksága elmúlik és igaz belátásra tesz szert. Akkor talán az emberek legbelső lénye megmutatkozik a legkülső, személyes rétegükön keresztül, ami korábban eltakarta azt, és a mennyek boldog mosolya fel fog ragyogni: egy mosoly, ami belülről minden fátylat megvilágít.
Ami szinte észrevehetetlen
Szeretném tehát közelebbről szemügyre venni a természet rendkívül nagyszámú, alig észrevehető formáit. Ezeket az egyszerű tárgyakat beviszem a műhelyembe, a tudatos megfigyelés oltárára helyezem őket és ezek lesznek a rajzaim és festményeim modelljei… hogy úgy tekintsek rájuk és úgy vizsgáljam ezeket a tárgyakat, amelyek annyira nyilvánvalónak látszanak, mintha először és talán utoljára látnám őket… úgy érzem, mintha a természet keresné az olyan szemeket, amelyek igazán képesek látni őt.
Rajzolás
Azután néha elfelejtem azt a régi és heves harcot, azt a mesterkélt ellenségeskedést, ami a kép és a szó között fennáll.
Elfelejtem az utánzás emlegetését, a megjelenés és a lét dilemmáját, ami egyszerre űzött és ösztönzött engem.
Elfelejtem, hogy azt mondják „minden” csupán illúzió, megtévesztés és hiábavalóság.
Elfelejtem, hogy azt mondják „minden” csupán a véletlenek játéka és egy tucat részre bontható, és az univerzum valószínűleg ezekből a részekből van összeragasztva; és minden „egyéb” dolog, – Isten és a dolgok értelme –, csak a mi képzeletünkben léteznek, mivel mi emberek nem tudjuk elviselni, hogy egy önhatalmú, istentelen és értelmetlen világban létezünk.
Elfelejtem, hogy az iszlám szerint a pokolnak valószínűleg van egy olyan különleges bugyra, ami azoknak a festőknek van fenntartva, akik kreatívak merészeltek lenni. Ennek az előírásnak a megfogalmazói nyilvánvalóan nem tudták elképzelni, hogy a teremtés ilyesfajta „utánzása” talán nem istenkáromlás, hanem a nagyrabecsülés és a hálaadás egy fajtája.
Elfelejtem, hogy a modern művészetnek már régen sikerült túlszárnyalnia a naturalizmust.
Elfelejtem, hogy a természetet rosszul használják és kiszipolyozzák, hogy manipulálják és az ösztönből fakadó, túlhajszolt hiányprogramok kielégíthetetlen éhségére használják.
Elfelejtem, hogy a természetet olyan díszletté silányították, ami előtt egy nevetséges, abszurd, világméretű színház az évezredes, idejét múlt és megoldatlan drámáin rágódik és elbizakodott önhittséggel azt hiszi, hogy megismerheti a rejtett okokat anélkül, hogy az isteniséget számításba venné, csak azért mert a dühöngő fanatikusok Istenből olyan fegyvert csináltak, amit egymás ellen használnak… felejtek, felejtek és felejtek.
Itt vannak, napnál világosabban, azok a dolgok, amiket összegyűjtöttem. Látom… és megfestem. Egy éber, melengető és békés csend ereszkedik le rám, mintha egy másik légkörből származó lélegzet lenne. Mintha a gondolkodásom is fellélegezne. A kezem felfrissülten reagál és ünnepel. Táncol a vásznon, ami most egy olyan táncparkett, ahol „minden” megjelenik. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy „minden” imádsággá, dicsőítéssé, hálaadássá és örömmé válik. Zuhanok, repülök – a legbelső lényem felé!
