A fraktálok* olyan egymáshoz hasonlatos minták, melyek szinte kimeríthetetlen teremtő dinamikával ismétlik önmagukat – térben, időben. Ezt az alapvető szervezőelvet nemcsak a fizikai szinten találjuk meg, hanem szellemi és lelki természetünkben is.
Az élet fraktálgeometriája
A matematika Isten ábécéje, amit az univerzum ábrázolásához használ.
Galileo Galilei
Ezek a tudattalan minták írják életünk forgatókönyvét. A fraktálgeometria mögött meghúzódó matematika láthatóvá teszi, hogy a szerkezet hogyan kerül a térbe és az események az időbe. A fraktálgeometria a természet fejlődésében rejlő láthatatlan erő forrása.
A fraktálminták jelentik azt az eszközt, amellyel az evolúció előállítja végtelen sokféleségét és varázslatos szépségét. A folyamatos ismétlődés egyszerű elvét alkalmazza, amelynek egyre kisebb megnyilvánulásaiból csodálatos műalkotások születnek a természetben. Az élet összetettsége az önmagukat ismétlő azonos formamegnyilvánulások elvében tárul elénk. Vessünk egy pillantást egy fa csodálatos megjelenésére: minden ág és gally kicsinyített formában megismétli a hatalmas fa szerkezeti tervét.
Így formálja a természet a hegyeit, kanyargó folyóit, kígyózó partvonalait és felhőképződményeit, és így formálódunk mi is testiségünkben. Gondoljunk csak a testszövetünkben található érfákra, léghólyagjaink formájára, bélnyálkahártyánk redőire és sejtszerkezetünkre: a minták itt a legapróbb mértékig ismétlődnek. Az evolúciós dinamika magas fokú intelligenciája az, amely ilyen módon hozza létre a legnagyobb cserefelületeket az élet mátrixában anélkül, hogy elhagyná azt a dimenziót, amelyben ezek a mozgásban lévő fejlődési folyamatok állandóan átalakulnak. Ez hatékony, helypazarlás nélküli megsokszorozódást jelent.
A fraktálok így formálják a tereket, a lét dimenzióit. Ez a természetrend csodálatos stratégiája, hogy olyan felületeket hozzon létre, ahol a környezetbe való beilleszkedés optimálisan megy végbe.
Minden emberben univerzális élet zajlik. A kicsiben megismétlődik a nagy, a kicsi hasonló a nagyhoz. Röviden: holografikus univerzumban élünk.
A fraktálok felfedezője, Benoit Mandelbrot felismerte, hogy az összetett élet és kapcsolati hálója nem lineáris, azaz nem tiszta, kiszámítható vonalakat követ. Ezt találó szavakkal fejezi ki: „A szem ’ki van iktatva’ a természettudományból, mert amit nap mint nap látunk, az nem fordul elő benne.”
Linearitás csak az ember alkotta „gépesített világban” létezik.
Mi, másrészt, az élet összetett valóságát a saját életünkben is megtapasztaljuk, amelyben számos töréssel és furcsasággal találkozunk, valamint bizonyos életminták alkalomadtán önmagukhoz hasonló módon megismétlődnek. Vannak egyéni életprogramjaink, amelyekben fraktálszerű hasonlósággal jelennek meg események, amelyek gyakran generációkon át terjedhetnek.
Miért szenved valaki többszörösen kisebb baleseteket sportolás közben, akárcsak az apja, miközben egy másik ember sérülés nélkül éli le az életét, noha egyáltalán nem ügyel magára? Miért van néhány embernek sikeres párkapcsolata, míg mások újra és újra ugyanazt a konfliktuslehetőséget élik meg, hiába váltanak partnert, és miért terjed ki gyakran három generációra az öngyilkossági hajlam?
Ha felismerjük életünk személyes életrajzának hátterében a szövési mintákat, azokat a tervszerű elveket, melyek minden tér-időben létező élőlény mögött meghúzódnak, akkor ez egyben azt is jelenti, biztosak lehetünk benne, hogy mindennel kapcsolatban állunk az univerzumunkban.
Az időn és a téren kívüli ősprincípiumban mindannyian „egy igéből”, a teremtés egy azonos impulzusából emelkedtünk ki. A világban, amelyben minden valószínű lehetőség a fraktálgeometria által láthatóvá válik – önmagához hasonlóként, de nem azonosként –, végtelen ismétlődésekben tapasztaljuk meg ennek az alkotómunkának a sokféle változatát. Lenyűgöző varázs árad belőle, de éppen ez a varázs az, ami csapdában tart bennünket abban a dimenzióban, amelyben jelenleg vagyunk.
Ha sikerül átlátnunk mindazokon a fraktálmintákon, amelyeket az élet arra használ, hogy látszólag új élményekre és örömökre csábítson bennünket, akkor mély betekintést nyerünk a természeti erők szövevényébe, és elkezdjük felismerni, hogy többek vagyunk pusztán természeti lényeknél. Ezáltal megértjük, hogy emberi lényként mi a feladatunk a világban és a világ érdekében. Kezdünk átlátni a csábítás játékán, ami elhiteti velünk, hogy az egyre újabb tapasztalatok valóban valami alapvetően újat hoznak, és ráébredünk az élet által írt egyenlet végtelen ismétlődésére. Végül egyértelműen szembesülünk azzal a valósággal, hogy a változó életmintáknak ugyanazon a szinten történő alkalmazása sohasem vezethet tényleges és valódi átalakuláshoz.
Alapvető tudati ugrásra van szükség ahhoz, hogy leküzdjük létállapotunk korlátait.
Érdemes megjegyezni, hogy a mélyen gyökerező konfliktusminták az élet különböző szakaszaiban mindig új aktualitásokat keresnek, és ehhez a szükséges körülményeket fraktál körülmények között teremtik meg a különböző szinteken, akár szellemileg akár fizikailag.
Ha a megértésre való hajlandóságunk csupán részleges, akkor az életelv egy fázisváltást fog beiktatni olyan nehézségeken és életproblémákon keresztül, amelyek megnövekedett követelményeket tesznek szükségessé, melyek aztán új tulajdonságokhoz, vezethetnek. Ezt a jelentős segítséget a végtelen ismétlődés elkeserítő tapasztalata adja, a valódi konfliktusmegoldás esélye nélkül.
Ma a kvantumfilozófia bizonyossá teszi számunkra azt, hogy a konfliktusok sohasem oldhatók meg azon a tudati szinten, amelyen felmerülnek. El kell érni egy tudati átalakulást és a hozzá kapcsolódó új életszemléletet.
Jelenlegi élet- és világhelyzetünk valóban nyomasztó és ezért még inkább egy fejlődési segítségnek tekinthető a még kihasználatlan lehetőségek valódi megjelenéséhez, kibontakozásához. Csak így ébredhet fel bennünk a tudatosság magasabb oktávja. Ez a korunkban esedékes evolúciós ugrás a transzperszonális [személyiségen túlmutató], integrált tudatmezőbe, amelyben a végtelen hurkok játéka véget érhet.
A világunkban hatékony geometriai szintek dimenzióbeliségük következtében determinisztikusak [előre meghatározottak] és korlátozottak. Eukleidésznek, Platón tanítványának a geometriája továbbra is kétdimenziós. Megfigyelése és számítása vonalakra és felületekre vonatkozik. A „szent geometria” megnyílik a háromdimenziósság felé, és leírja a minták szimbolikus jelentését, például a platóni szilárdtesteket, amelyekkel különösen az ásványvilágban találkozhatunk.
A fraktálgeometria tehát élő természetünk alkotó építésze, amelynek a negyedik dimenzióban, az idő dimenziójában is megvan a megfelelője, ahol azt látjuk, hogy önmagához hasonló módon ismétli a mintázatait.
Ahhoz azonban, hogy minden geometriai forma őslenyomatának tökéletességébe, Platón eszméinek tiszta világába felemelkedhessünk, a vízszintes mozgást függőleges mozgássá, a transzcendenciára való nyitássá kell alakítani.
Le kell győznünk a geometria minden dimenzionálisan korlátozott szintjének meghatározottságát, amelyek életünket is alakítják, hogy felemelkedhessünk a mindenütt jelenlévő és örökkévaló lét szabadságába és végtelenségébe, ami emberi létünk végső célja.
Eme törekvésünk során alsóbbrendű természetünk önző életéhsége a szeretet mindent magába foglaló erejévé, minden alkotó élet ősanyja iránti odaadássá alakul át.
Ez egyben azt is jelenti, hogy valódi lényünk folyton ismétlődő tükörképéből hazatérünk „Isten képmásának” örök otthonába, amelyben a sokféleség egységbe olvad. Ekkor a geometrikus formák szimbolikája feloldódik és szellemi őstípusaik lépnek érvénybe.
Az örökkévalóság köre által átölelve, az isteni tevékenység tüzes háromszöge által kiszabadulunk az ismétlődés körforgásából, és felállítjuk az eljövendő új ember transzfiguratív [átalakító] templomát a négyzet biztonságos alapjára, a bennünk lévő halhatatlan „sarokkőre”.
______________
Megjegyzés:
* A fraktálok „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoît Mandelbrot adta. Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen bizonyos léptékig például a természetben a villám mintázata, a levél erezete, a felhők formája, a hópelyhek alakja, a hegyek csipkézete, a fa ágai, a hullámok fodrozódása és még sok más. A fraktál szóval rendszerint az önhasonló alakzatok közül azokra utalnak, amelyeket egy matematikai formulával le lehet írni, vagy meg lehet alkotni. (Forrás: atw.hu)
_______________
Források:
[1] Schubert, Christian: Geometrie der Seele [A lélek geometriája], Edition Gräfe und Unzer, 2023
[1] Mandelbrot, Benoit: Die fraktale Geometrie der Natur [A természet fraktálgeometriája], Birkhäuser Verlag, 1991
[1] Lipton, Bruce: Spontane Evolution [Spontán evolúció], Koha Verlag, 2008
[magyar kiadás: Steve Bhaerman, Dr. Bruce H. Lipton – Spontán evolúció; Édesvíz Kiadó, 2013]
