»Csak annyi erőd lehet, amennyire a szándékaid tiszták.«
(J. R. Tolkien: A gyűrűk ura)
( vissza az 1. részhez)
A belső pentagram ébredése
A gnosztikus és misztérium iskolákban századok óta beavatottak adták tovább azt a tudást, hogy több ezer éves inkarnáció, valamint ebben a világban gyűjtött tapasztalatok után, eljön az a pillanat, amikor felébred a szívben rejtőző isteni lélek szunnyadó része, és az ember elkezd emlékezni mennyei eredetére. A bibliában is találunk rejtett információt ezzel kapcsolatban a paradicsomból való kiűzetésről szóló példabeszéd egyik részében, amit „Ősevangéliumnak” neveznek.
A Teremtés Könyvében Isten azt mondja az Évát megkísértő kígyónak:
,,És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és és port egyél életed minden napjaiban.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.”
(Ter, 3:14-15)
Az ősevangélium olyan kifejezés, amit úgy is fordíthatnánk, hogy a Jó Hírek hajnala. Ebben a mítoszban, ami egy olyan reménytelen és drámai eseményt tűnik közölni, mint az ember Paradicsomból való kiűzetése és az isteni mátrixtól való elválasztása, megjelenik – mint alagút végén a fény – egy rejtett ígéret arra nézve, hogy az ember vissza fog térni ebbe a Paradicsomba. A gnosztikusok szerint ez nem egy kívülálló mester által fog megtörténni, aki megment minket a bűntől és a sátántól, ahogy némelyik vallásos hagyomány tanítja, hanem egy belső átalakulási folyamat által, amit transzfigurációnak nevezünk.
Az „asszony magja” az a belső, isteni erő, amit szellemszikrának hívunk, ez egy pentagram, egy olyan mag, amiből ragyogó jármű születhet, egy új lélek, ami visszahelyez minket az élet mátrixába. Ez a részecske az eredeti Ádámnak, az isteni embernek egyetlen maradéka, annak az Anthroposznak, aki valamikor, mikrokozmoszként voltunk. Amikor ez az isteni mag felébred, az ember elkezd vágyakozni szellemi hazája után. Ez a legtisztább vágy, amit csak ember érezni képes, és ennek óriási ereje van.
Dan Winter ezzel összefüggésben idézi Tolkien művéből, A gyűrűk urából, hogy „Csak annyi erőd lehet, amennyire a szándékaid tiszták.” A tiszta szándék a tudat fizikai értelmezése szerint az, amiben a teljes DNS osztozik. Ez a tiszta szándék az isteni mátrixszal való kapcsolat és az eredeti egység állapotába való visszatérés vágya. A gnosztikusok szerint ez egy specifikus infravörös sugárzás, ami erőket vonz hozzánk a Mátrix buborékán túlról, az úgynevezett „nőnemű” térből, Ízisz, Mária teréből, az élet fájából/mátrixából. Keresztény kifejezéssel élve, ezek az erők, ezek a tiszta éterek azok, amiket „kenyérnek” nevezünk. Voltak és ma is vannak a földön olyan misztikusok, akik számára fontos pillanat volt, amikor a testük elkezdte vonzani ezeket az isteni étereket, és ez egy különleges látomáshoz kapcsolódott. Melkisédek Rendjének első misztériumát élték át. Egy másik misztérium a bor misztériuma, amit a Biblia metaforikusan a galileai kánai csodaként ír le.
„Ha egy tanulót kenyérrel és borral táplálnak Melkhisédek rendje szerint, az azt jelenti, hogy a véghezvitt harc után asszimilálni tudja az egyetemes élet tizenkétszeres kenyerét, s ezt a sugárteret, melyet szinte köpenyként visel, meg is tudja mutatni. A szellem bora miatt megrendíthetetlenül áll, mint a szikla.” (…) Egy ilyen lény Ízisz ölében él és létezik. Az ilyen beavatott – ha szabad ezt a régi megjelölést használnunk – mágikus hatóerejében tizenkét erővel rendelkezik. Ez a tizenkét erő benne van az ő sugárterében.
Ez a négy szent éter, a szent asztrál erő és a szent mentális erő pozitív és negatív sarkaikkal, középpontkereső és középponttól eltörekvő sugaraikkal. Ez a tizenkét erő együtt egy erősen sugárzó fényt, világosságot képez, amelyet a „menny” vagy „Krisztus” fogalmával jelölünk. A beavatott, aki hatni tud ezzel a tizenkét erővel, aki mikrokozmikusan teljesen egy azokkal, az szó szerint találkozik Krisztussal saját egének felhőiben. A nyolc éter az univerzális építőanyagot képezi; a két asztrális erő az a dinamikus képesség, amely az építőanyagokat használatba veszi, a két mentális erő pedig az építőmester tervét készíti el, az építkező szándéka szerint.” [8]
A fizika nyelvén azt mondhatjuk, hogy a tanuló életrendszere alkalmassá válik arra, hogy elektromos töltést vonzzon magához. Winter szerint ez a vonzás akkor történik, amikor az illető szíve boldog és elragadtatott érzéseket generál; a gnosztikusok szerint pedig akkor, amikor a szív szellemi otthona iránti vágyat érez. Nagy valószínűséggel mind a két elképzelés igaz. Amikor ilyen érzéseket élünk át, szívünk centripetális elektromos erőt képez, amit Winter befelé történő robbanásnak [összeomlásnak, láncreakciót előidéző robbanásnak] nevez. Egy fraktális geometriával rendelkező elektromos mező keletkezik, ami azt jelenti, hogy kívül pontosan úgy néz ki, mint belül, ami tökéletes tömörülést von maga után.
A roncsolásmentes hullámkompresszió a gravitáció forrása. Ha ez a töltéskompresszió az aranymetszést követi, akkor egyaránt konstruktív (nem-destruktív) és végtelen lesz, és közvetlenül töltésgyorsulássá válhat, amit gravitációnak nevezünk.
Dan Winter a gravitációkeltés képességét az öntudatossággal azonosítja. Az isteni erők vonzása egyenesen arányos azzal a képességgel, ahogy az ember önmagába mélyed, hogy megismerje önmagát; minél több terhelést vonzunk, annál mélyebbre hatolunk önmagunkba. Belső utazásainkon keresztül elkezdjük észlelni, hogy kik nem vagyunk, ezeket az illúziókat feloldjuk és felismerjük az egész teremtéssel való kapcsolatunkat. Ennek a belátásnak csodálatos képe a tórusz, ami befelé fordul, felemészti önmagát, majd újra kifelé fordul.
Ennek a résznek az elején az ősevangélumból idéztünk egy részt, ami arról szól, hogy Isten megátkozta a kígyót. Gnosztikus értelemben a kígyó a tudattűz jelképe (az úgynevezett kígyótűz), ami az ember gerincoszlopában ég. A hason csúszás és a porevés az állati tudatra való utalás, amivel az ember kapcsolatba került, amikor elkülönült az Isteni Tervtől, az élet fájától, Krisztustól, az „Igétől”.
Az állat gerince vízszintesen helyezkedik el és a földet körülvevő állati csoportszellemtől kap impulzusokat és szellemi áramlatokat. Az ember gerince függőleges helyzetű ugyan, de testét alacsonyabb rendű biológiai és lelki szükségletek kormányozzák. A hason csúszás földhöz köt minket az állati indulatok és ösztönök által, melyek erőt vesznek rajtunk és megfosztanak minket isteni méltóságunktól. Életünk világi dolgokkal telik a születéstől a meghalásig. Ez az Élő Jelennel való kapcsolat hiánya, amit az összeomláson [láncreakciót előidéző belső robbanáson] keresztül kapunk.
A földön csúszó kígyó tehát egyben a fraktalitás elvesztésének metaforája is. Az emberi tudat, a jó és rossz tudás fájával kombinálva, olyan szabályos tetraéder által ábrázolt tűz, ami a hexaéder geometriájához tartozik és vízszintes vonallal ábrázolt mágneses erőt generál. Abban a pillanatban, amikor valaki függőlegesen áramló elektromos erőt kezd magához vonzani, egy kereszt – a halálon aratott győzelem és a feltámadás jelképe – keletkezik. Ahogy az ember kitartóan követi szívének legtisztább vonzalmát az átalakulás folyamata során, az istentelen kígyótüzet végül felváltja a „Pünkösdi Tűz” a pünkösdi misztérium során.
Később, a kígyóhoz való beszéde során Isten a közte és az asszony közötti ellenségeskedésről beszél. Szavai azokra a belső konfliktusokra utalnak, ami a felébredt emberben keletkezik, amikor elkezdi kényelmetlenül érezni magát az alacsony indulatok és vágyak miatt, amiket felfedez önmagában. Az ember jelképesen szólva akkor „tapos a kígyó fejére”, amikor megszabadul az alacsonyrendű, földi és én-központú erőtől.
És mit jelent az, hogy a kígyó az asszony ivadékának sarkába fog harapni? A kabbalista hagyomány szerint a sarok valaminek a végét jelenti a fejjel ellentétben, ami a kezdetre utal. Az Ószövetség első szava a ‘be-RESH-it’. A héberben nincsenek magánhangzók, csak mássalhangzók. A ‘bereshit’ szóban, ami azt jelenti ‘kezdetben’, szerepel a ROSH szó, aminek jelentése ‘fej’. A ‘sarok’ szó tehát, többek között, az (istentelen) Mátrixnak a végét jelképezi. [9]
Egyik előadásában Dan Winter bemutatja, hogy a ‘bereshit’ szó betűsorozata olyan formákból áll, amelyek az arany spirálnak a tórusz felszínén a tetraéder szimmetriatengelyei alapján való mozgásából erednek, oly módon, hogy az lehetővé tegye a terhelés felfogását. Ez a mozgás a tórusz külső oldalán kezdődik, belemegy, majd újra kijön belőle. A ‘bereshit’ szó ily módon azokról a mentális forgásokról beszél, amelyek ahhoz kellenek, hogy belülről kifelé gördüljenek a tórusz felszínén. A jó és a rossz mátrixában zajló összes teremtő folyamat kezdetéről, valamint a kivitelezésükhöz szükséges energia elnyelésének módjáról szól. Továbbá bemutatja azoknak a műveleteknek a sorrendjét, amelyek az emberi fej fizikai létrehozását eredményezik.
A kabbalista tan a (belső) Megváltó eljöveteléhez szükséges napokat „A Messiás sarkainak” nevezi (amit megharapott a kígyó). Ezek azok a napok, amikor a bennünk lévő isteni lényeg elnyomás alatt és rabságban van. A sarok a láb része, ami a földhöz legközelebb eső testrész, ugyanakkor gyakran az emberi egó három templomának egyikére – a medence szentélyre, ami az akarat és cselekvés helye – való képletes hivatkozás is. (A másik két szentély a fej – az irányító központ – ami a gondolatok világával áll kapcsolatban – valamint a szív, ami az érzések és vágyak világával áll kapcsolatban).
A medence szentélyben, a plexus sacralisban, az ember karmája gerjeszti azt az energiát, ami megakadályozza, hogy megszabaduljon a születés és halál kerekétől. Ebben a templomban, a lépben van az úgynevezett „vágylény” is – egy olyan energiateremtmény, ami tisztátalan éterekkel táplálkozik. A máj szintén úgy van programozva, hogy a Szellem fényét nemkívánatosként kezelje és kiűzze a rendszerből. A medenceszentély – sorrendben a harmadik – a Szent Szellemmel társított Sephira Binah-ra és az Élet Fájának utolsó Sephirájára – Malkuth-ra utal, ami az egységtől elszakadt földünket jelképezi. A sérült sarok – egy károsult medence székhely – az ember és a Szellem zavaros kapcsolatára utal, valamint arra, hogy rabsága saját rosszul irányított akaratából fakad.
A sérült sarok azonban annak a jelképe is lehet, hogy az ember az isteni világosság által átégeti magát a karmáján és megszabadítja magát a »Mátrixtól«. „Fej és sarok” a földi világ kezdetét és a végét juttatja az ember eszébe, illetve a szenvedésben lehorgonyzott tudatállapotot. Valamint Uroboros jelképe – a saját farkába harapó kígyó is az eszembe jut. Amikor az, ami lent van, olyanná válik, mint az, ami fent van, akkor az ember visszakapja elveszett mennyei otthonát és isteniségét. Ahogy a Jelenések könyve mondja:
,,Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó.
Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba.” (Jelenések 22: 13- 14)
Bűn – Hamartia
Amikor az ember a jó és rossz tudás fáját választotta, eltávolodott attól az istenképtől, melynek hasonlatosságára teremtették. Ennek eredményeképp megfeledkezett a lényegéről, és mondhatni, egy bizonyos szinten gonosszá vált. Azért mondjuk, hogy „bizonyos szinten”, mert az ember lényege, a valódi önvalója, Isten – a tiszta jó. Azzal, hogy elfelejtette, ki is ő valójában, az ember elkezdett találgatni és lényét olyan képekkel hozta kapcsolatba, melyek tetszettek neki. Vagy ha felfedezett önmagában valami olyasmit, ami nem tetszett neki, akkor elkezdett azonosulni ezekkel a torz, tökéletlen, erőtlen, szeretet nélküli és tudatlan ábrázolásokkal, amelyek miatt megutálta önmagát.
A ,,Csodák útja” harmadik fejezetében ezt olvassuk: „A tudás fájának gyümölcsét enni, jelképes értelemben a teremtés képességének bitorlását jelenti. Ez az egyetlen magyarázata annak, hogy Isten és a teremtményei nem társteremtők. A hit, hogy ők azok, benne foglaltatik az „én fogalmában”, vagyis az énnek abban a hajlamában, hogy képet tud alkotni önmagáról. A képeket érzékelik, de nem ismerik. A tudás nem csaphat be, de az érzékelés igen. Az ember önmaga teremtőjének képzelheti magát, de nem tehet többen annál, mint hogy ezt hiszi.”
Milyen gyakran halljuk manapság a szlogeneket: „Válj önmagad legjobb verziójává”, „Tedd magad olyan tökéletessé, amilyen mindig is lenni akartál!”, „Találd meg önmagad!”, stb. Hát nem csábítóan hangzanak ezek a felszólítások? Ha a gondolat valóságot teremt, akkor miért ne teremtsük újjá önmagunkat a legcsodásabb elképzeléseink szerint?
A Shamballa szerzetében Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri azt írja:
„Ez az elfelejtett és elveszített Ige. Ki lehet mondani és ki kell mondania – de nem Önnek, hanem a Másiknak, akinek Önben fel kell támadnia. Ennek a Másiknak, ennek az Úrnak kell építenie a házat; mert a természet építészei hiába dolgoznak rajta. Ha az Úr nem őrzi a várost, akkor az őr hiába virraszt. A természet szerinti fáradozás mind hiábavaló. Nem érdemes korán kelni és későn feküdni, s az aggodalom kenyerét enni. Az igaz út Ura mintegy csoda folytán születik. A Mária-csodából születik meg, a természet megfordításából.” [10]
Nem a személyiségünk tökéletesítésével építjük fel a Szellem templomát. Ez csak úgy történhet, hogy elengedjük a magunkról alkotott elképzeléseinket. Amikor az ember megszabadul ezektől, akkor helyet készít a Világosság számára. „Valódi éned nem más, mint a létezésről való tudatod – csendes és személytelen”, olvassuk a Mirdad könyvében. A létezésnek ez a néma személytelen tudata, a csendes önvaló, az alaktalan üresség, a Megfigyelő, ez a mi Valódi lényünk. Minden más elképzelés csak illúzió. Valótlanság, a mátrix képei, melyek ebből a világból származnak, és minden, ami valótlan elmúlik és meghal, az Idő könyörtelen kereke, illetve a Szerencse szeszélyes kereke továbbgördül. A mulandóhoz való ragaszkodás nagy szenvedést okoz és ehhez a földhöz köt minket. Ezért írja Mózes (20:4):
,,Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.”
Ezt a részt egy féltékeny istenség kijelentéseként is értelmezhetjük. De a „’más istenek előttem” kifejezést másként is lehet érteni, és olyan képek istenítésére vonatkozik, melyeket az ideális emberről való elképzelés alkotott, és az ego arra vágyik, hogy olyanná váljon, mint ezek a képek. Ennek során nem az történik-e, hogy meghajlunk előttük, és ezeket a képeket szolgáljuk elfeledve, hogy van egy másik, csendes kép, ami bennünk rejtőzik? Egy kép, egy mátrix, egy rejtett terv Istenről, ami arra vár, hogy a tékozló fiú emlékezzen Rá.
A bűn görög szava (hamartia) az íjászatból ered és valami olyasmit jelent, hogy a cél elvétése, illetve szórakozottság. Ismervén a két mátrixról való igazságot, tudjuk, hogy minden olyasmi bűnnek számít, ami eltérít minket a fraktálvilágtól. Dan Winter azt mondja, hogy a fizika nyelvén a bűn úgy határozható meg, mint olyan hullámok keltése, melyek nem illeszkednek bele a biológiába.
Az íjászatból vett metaforát követve azt mondhatjuk, hogy a modern ember még mindig valami rajta kívül lévő dologra „vadászik”. Ezzel a külső „héjjal” azonosítja önmagát, ezt igyekszik minden erejével fenntartani az élete minden szintjén. Azzal a világgal azonosítja magát, amelyben él és azt próbálja meg paradicsommá alakítani. Ennek során állandóan célt téveszt és sohasem éri el a várt boldogságot. Munkája tökéletlen és átmeneti. Idővel az ellenkezőjébe fordul.
Ez azért van így, mert szándékának nyilát rossz irányba lőtte ki. A külső világba a belső helyett. Az ember nem azért vadászik, hogy több „állatbőrt” vegyen fel. Ellenkezőleg – kitartóan és egymás után meg kell szabadulnia ezektől az állati bőröktől, meztelenné és tisztává kell válnia, mert csak a tiszta és meztelen testet lehet arany fényruhába öltöztetni és hagyni, hogy újra egyesüljön az Élet Fájával. Ehhez teljes mértékben ismernie és szeretnie kell a belső Napját és át kell adnia irányítását és akaratát.
A koncentráció hiánya
A bűn görög értelmezésének egy másik nézete a koncentráció hiánya. A modern világban szinte senki sem képes kapcsolatba hozni egymással ezt a két fogalmat. Pedig ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgot, felfedezzük, hogy mély igazság van ebben a megállapításban.
Prentice Mulford “Thoughts are Things” [„A gondolatok dolgok”] c. könyvének 4. fejezetében azt írja:
„A BÁTORSÁG egyenlő a tudatos jelenléttel. A tudatos jelenlét azt jelenti, hogy az ember uralja a gondolatait. A gyávaság és a mentális kontroll hiánya nagyjából ugyanazt jelenti. A gyávaság a kapkodásban gyökerezik, a szokássá vált kapkodásban vagy a nyugalom hiányában. A siker minden fokon – mentálisan és fizikailag – bátorságon alapul. Mindenféle kudarc oka pedig a bátortalanság (…)
Ha megvizsgáljuk azt, amitől félünk, azt látjuk, hogy gondolatban túl sok mindennel próbálunk foglalkozni egyszerre abból, amitől félünk. Adott pillanatban azonban csak egy viszonylag kis dologgal kell foglalkoznunk. Minden folyamat során – bármit is csinálunk – egyszerre csak egy lépést kell megtennünk. Csak annyi erőfeszítést kell tennünk, amit ennek az egy lépésnek a megtétele kíván, és nem többet. Ha ezt megtettük, akkor tehetjük meg a következőt. (…)”
Az elménket mindig a jelenben kell tartanunk. Azt akarjuk, hogy mindig, bármilyen irányban [módon] használható legyen. Amikor még a cipőfűzőnket kötjük, gondolatban viszont már egy mérfölddel előbbre járunk, vagy amikor egy ceruzát hegyezünk, de már a holnap gondjaival foglalkozunk, akkor gondolatban nem vagyunk jelen. Gondolataink ilyenkor távol járnak, és ha életünk szokásává válik az, hogy gondolataink a jelen dolgoktól messze járnak, akkor egyre nehezebb az adott helyzetre irányulni, és még nehezebb a jelenbe visszatérve gyorsan reagálni. Gondolataink a fény sebességénél is gyorsabban váltanak egyik dologról a másikra és öntudatlanul addig fokozzuk ezt a gyorsaságot, egyik dologról a másikra ugorva, amíg végül szinte képtelenné válik arra, hogy tíz egymást követő másodpercig egy dologra irányuljon. Ellenkező esetben, ha nyugalmat és megfontolást gyakorolunk minden helyzetben, akkor megtanulhatjuk azt, hogy gondolatainkat bármilyen hosszú ideig képesek legyünk egy dologra irányítani, hogy úgy változtassuk a hangulatunkat, ahogy akarjuk, és bármikor képesek legyünk aludni, vagy félig tudatos, álomállapotba kerülni, ami éppoly nyugtató, mint az alvás.” [11]
Az elmebeli jelenlét egyenlő a félelem nélküliséggel, ami lényegében tiszta Szeretet és szükséges feltétele annak, hogy megszabaduljunk az illúziók világától. Gondolataink csordultig vannak képekkel, fogalmakkal, emlékekkel és gondolatokkal – sohasem a Jelenben tartózkodnak. Az öntudatlan elme az élők és a holtak világa között függ. A tudatos és üres elme tiszta tükörré válik, ami Isten bölcsességét tükrözi. Szellemi téren csak a jelen létezik. A JELEN [a MOST] az Élet Fája, az egyidejűség mátrixa. Csak egyetlen út vezet hozzá – a „fraktállá” válás, ami D. Winter meghatározása szerint azt jelenti, képessé kell válnunk arra, hogy elektromos töltést vonzzunk magunkhoz.
Minden egyéb erőfeszítés ennek a tudatosságnak az elérésére már eleve kudarcra van ítélve, mert az ember nem képes tartósan előállítani azt a hatalmas energiát, amire itt szükség van, és ami csak a Szellemmel való kapcsolattal érhető el.
(folytatás a 3. részben)
__________
[8] Catharose de Petri, Jan van Rijckenborgh: „The Brotherhood of Shamballa” [Shamballa szerzete], VI. fejezet, 55. old, V. fejezet 46-47. oldal, Second, revised edition 1986, Cornerstore Library 1, Rozekruis Pers-Haarlem, The Netherlands.
[magyar könyv: Samballa szerzete, Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri, Lectorium Rosicruciaum, 1997]
[9] https://www.13petals.org/ekev/
[angol nyelvű]
[10] Catharose de Petri, Jan van Rijckenborgh: „The Brotherhood of Shamballa” [Shamballa szerzete], II. fejezet, 24. oldal, Second, revised edition 1986 Cornerstore Library 1, Rozekruis Pers-Haarlem, The Netherlands.
[magyar könyv: Samballa szerzete, Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri, Lectorium Rosicruciaum, 1997]
[11] Prentice Mulford: “Thoughts are Things” [A gondolatok dolgok], 4. fejezet, 17-18. oldal,
[angol nyelven: https://selfdefinition.org/new-thought/Prentice-Mulford-Thoughts-Are-Things.pdf ]
