Közel 30 ezer ember volt jelen a temetésén, ami Bécsben, a császári templomban volt. Wolfgang Amadeus Mozart Rekviemjét adták elő. Nyolc híres karmester tartotta Beethoven halotti leplének széleit. 36 fáklyavivő kísérte a koporsót. Rózsabimbókból font koszorú ékesítette Beethoven fejét és egy liliom volt a kezében.
„Beethoven nincs többé. Meghalt 1827. március 26-án délután 5 és 6 óra között. Szörnyű fájdalmaktól szenvedett.” írta Anton Schindler, Beethoven barátja a mester haláláról.
Néhány nappal korábban Beethoven a halálos ágyán feküdt és gondolkodott: Szeretlek benneteket, emberek. Nagyon nehéz elhagyni benneteket ilyen korán. Úgy érzem, mintha csak most kezdődne az életem. Még annyi dolgom lenne. Ki lesz az utódom? Attól félek, hogy senki!
A legenda szerint Anton Schindler egy kottakönyvvel a kezében felébresztette őt: „Mesterem, zavarhatom? Valami szépet hoztam ma önnek – Franz Schubert dalait! Szeretné átlapozni őket?” „Lássuk csak!” Beethoven elolvasta az első dalt. „Schindler, magamra hagyhatsz, ha van valami dolgod! Most egész jól érzem magam.” Így aztán Beethoven magára maradva még egyszer elolvasta a dalt: „Schubert! Ki vagy te? Te hozzám tartozol! A testvérem vagy! És én nem is tudtam róla. Most kezdelek megismerni, most, amikor már túl késő!” Vigasztalhatatlanul sírt. „Schubert, te gazdag, nagy művész. Túlárad benned a muzsika. Milyen igaz és valódi minden, ami benned van, mennyire szívből jövő.”
„Mesterem” írta Schindler a beszélgető könyvbe, amikor visszatért. „Hogy tetszettek, a dalok?” Beethoven erre azt válaszolta: „Schubertben isteni szikra van! Hozd ide őt, sürgősen. Találkozni szeretnék az utódommal!”
Schubert remegő térdekkel látogatta meg a mestert – szívszorító volt a búcsújuk. Egy évvel később Franz Schubert is meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer meghallgathassa Beethoven 131-es vonósnégyesét…
Ünnepi mise op. 123
Ennek a kéziratnak első oldalára Ludwig van Beethoven a következő megjegyzést írta: „Szívtől szívhez szóljon.”
Egy levél szerint az volt a fő szándéka, hogy vallásos érzelmeket ébresszen az énekesekben éppúgy, mint a hallgatóságban és tartóssá tegye azt. Beethoven azt írta Rudolf főhercegnek: „Isten ismeri a legbelső lényemet és Ő tudja, hogy emberi lényként hogyan teljesítem az emberiség, Isten és a természet iránt való kötelességeimet a legszentebb módon.”
Hogy írhatta meg ezt a misét ilyen ’hallatlanul’? Ehhez Beethovennek ismernie kellett az eredeti katolikus szöveg összes fontosabb összetételét. Évekbe tellett, hogy minden szónak, minden állításnak új értéket, új hangot adjon. A szöveget és a hangjegyeket újra és újra kovácsolta, addig kalapálta, míg már csak a legkevesebb anyag maradt bennük.
Ha szeretnéd, hogy borzongás fusson végig a gerinceden, hallgasd meg az „Agnus Dei”-t: „Isten báránya, te, aki a világ bűneit hordozod, adj nekünk békét!” S talán senki sincs, aki ne érzékelné a finom dobszót a mise végén, miután a zenekar hangszerei közül a gordonka hangja az emberi fül számára még érzékelhető legmagasabb régiókba emelkedik.
Johann Sebastian Bach számára az ember még egy Istenhez fűződő, objektív rend védelmében állt. Wolfgang Amadeus Mozart idejében már érezni lehetett a béke és a szabadság egyéni impulzusait egy ártatlan és tökéletes harmóniában.
Ludwig van Beethoven azonban belsőleg űzött vad volt. Közvetlen módon kereste a békét, szabadságot, nagyságot és szeretetet, noha süketsége által hihetetlen magányra volt ítélve. Szörnyű szenvedéséből magasztos emberi és etikai értékeket vont ki, s égető érzéseit képes volt leírhatatlanul emelkedett zenei élmények formájába újrakovácsolni csodálatos tehetségének üllőjén. Háborúk, vívódások, vigasz, élet, eksztázis, hála járja át a hallgatót közvetlenül, 9. szimfóniájának hátterében pedig bőséges remény található:
„Überm Sternenzelt muss ein lieber Vater wohnen!“ (A csillagok sátra felett egy szerető atyának kell lennie).
Az egónak azonban aktívan fel kell vállalnia saját létét. Akkor válik az emberi lény érinthetetlen méltóságú emberré. A békéért való ima ma éppannyira beteljesületlen, mint Beethoven korában. Az „Ünnepi mise” Beethoven végtelen lelki elmélyülése nyomán „Szellemi misévé” vált.
Meghallgatásra ajánlott: Karajan, Berlini Filharmonikusok, Wiener Singverein, Janowitz, Ludwig, Wunderlich, Berry (Deutsche Grammophon)
Nikolaus Harnoncourt, Európai Kamarazenekar, Arnold Schoenberg kórus (Teldec)
Fidelio
Beethoven zenéje olyan lehet egy humanista és etikus ember számára, mint a Szentírás egy hívő ember számára.
„Ludwig van Beethoven nem csak a múlt évben írta az egyetlen operáját?” kérdezhetnénk. A kínzástól, éhezéstől szenvedő politikai foglyok szabadság utáni kiáltásai a sötét börtönből, Guantanamóból, a koncentrációs táborokból… és a szeretet, a szeretők és a szeretettek, akik bátran, áldozatra készen harcolnak az elnyomás és a zsarnokság ellen.
„O welche Lust, in freier Luft, den Atem leicht zu heben, nur hier ist Leben, o welche Lust!“ (Ó, minő öröm szabadon lélegezni újra! Mennyei fényességben élni megint.)
Florestan (fogoly):
„Gott, welch ein Dunkel hier: O grauenvolle Stille! Öd ist es um mich her. Nichts lebet außer mir. In des Lebens Frühlingstagen ist das Glück von mir geflohn! Wahrheit wagt ich kühn zu sagen, und die Ketten sind mein Lohn.“
(Istenem! Micsoda sűrű sötétség! Minő szörnyű némaság! Itt, a sötét sírban semmi más nincs, csak mély gyötrelem! Ó, legkegyetlenebb kín! […] az élet fényes reggelén a szabadságom, ím, oda: ezek a láncok az igaz és nyílt beszéd jutalmai.)
Leonóra Florestánhoz:
„Du sollst gerettet sein!
Die Liebe wird im Bunde mit Mute dich befrein.
O namenlose Freude!
O Gott, welch ein Augenblick!
O unaussprechlich süßes Glück!“
(Meg fogsz menekülni! A szeretet és a bátorság meg fog szabadítani téged. Ó, hihetetlen öröm! Ó, Istenem, minő pillanat! Ó, kimondhatatlan, édes boldogság!)
Aki ezt a zenét hallja, nyilvánvalóan meghatódik. A szabadság leírhatatlan értéke: megszabadulni a mentális és fizikai láncoktól, Auschwitztól, a Gulágoktól és mindenféle börtöntől. S ezt a szabadságot milyen gyorsan lábbal tapossák! Beethoven zenéjének feneketlen mélységeivel az emberiség árnyoldalának mélyére hatol. Szeretettel, felelősséggel, áldozatkészséggel és lélekkel teli megszabadulási utakat keres és talál az önvaló számára.
A zene szépsége szellemi értelmezésre is hív: az ember akarata által, hogy a jót és a rosszat megtapasztalja, valamint bátorságán keresztül és az igazságot keresve eléri az anyag legmélyebb béklyóit, ahol halál fenyegeti. A végén azonban felemelkedik a boldogsághoz, a szeretet legmagasabb szféráiba. A személyiség, a túlélés iránti vágy és a határozottság része ennek az útnak. Beethoven operája a jövő megnyilvánulása, egy új, ragyogó hajnalé. Az új nap fényessége vár az emberiségre. A régi önző világ hatalmas örömmel és emelkedett élénkséggel a „mi” világunkká alakul át.
Meghallgatásra ajánlott: Fricsay Ferenc, bajor állami zenekar, Leonie Rysanek, Dietrich Fischer-Dieskau u. A. (DG)
