Néha félek tőled, mert elveheted azt, amit megszerettem, amihez ragaszkodom és szörnyen félek attól a fájdalomtól, amit ez a veszteség okozhat.
… És mégis te vagy az én legnagyobb tanítóm és a halál az életem célja.
Kedves Halál!
Te vagy a legértékesebb tanítóm, hűséges társam a születésem óta, végső célom és inspirációm.
Sokan, ha nem a legtöbben, szörnyen félnek tőled és legtöbbször én magam is közéjük tartozom. Elveszed, amit szeretünk, lerombolod, amit felépítettünk, megrázod a kötöttségünk láncait… és nem fogok hazudni neked: ez pokolian fáj. S a legtöbbünk meg van győződve arról, hogy alig vagyunk képesek túlélni ezt a fájdalmat. Van élet a veszteség előtt és után, ez egy fordulópont, a tudatosság fordulópontja.
De ugyanakkor szabadulást is hozol és néha megkönnyebbülést is. Nekünk embereknek nagyon szubjektív a hozzád való viszonyunk. Ha olyan dolgokat veszel el, amelyektől megpróbáltunk megszabadulni, akkor tapsolunk neked. Ha olyan dolgokat, vagy embereket veszel el, akikhez ragaszkodunk, akkor gyűlölünk téged. Mi akarunk a mestereid lenni, azt akarjuk, hogy a mi szabályainkat kövesd. Te azonban nem hajolsz meg, nem teszel szívességet. Veled nem lehet alkudozni. Elveszed, ami esedékes. Helyet adsz valami újnak.
Néha félek tőled, mert elveheted azt, amit megszerettem, amihez ragaszkodom… és szörnyen félek attól a fájdalomtól, amit ez a veszteség okozhat.
Mégis te vagy az én legnagyobb tanítóm és a halál az életem célja.
Ahogy ebbe a világba születtem, ragaszkodásba, kötöttségbe, függőségbe születtem. Növekedésem a haldoklásom. Minden nap egy újabb ragaszkodást engedek el, minden nap egy újabb szál lazul meg, távolabbról szemlélek egy gondolatot. Minden nap egy kicsit könnyebben lélegzem, tágasabbnak érzem magam.
Minél inkább elkötelezem magam a tanítványodként, annál kevésbé félek az uralmadtól.
„Az élet az, ami elválaszt minket, a halálban egyesülünk.”
Az életben fizikai formát öltünk, húsba öltözünk, ami elválaszt minket mindenki mástól. Hirtelen a többiekkel szemben találjuk magunkat, ami egy nagyon magányos állapot.
Aztán elkezdünk dolgokat gyűjteni magunk köré, ami egy bizonyos hovatartozási érzést ad nekünk. Amikor pedig ezek a dolgok eltűnnek, akkor egy bizonyos hiányérzetünk lesz. De a dolgokat könnyű helyettesíteni. Csak ha az emlékezés, a nosztalgia rétege borítja ezeket a dolgokat, akkor mélyebb a fájdalom.
Olyan ötleteket is összegyűjtünk, amelyekből önérzetünk alakul ki. Hiedelmeket, gondolkodási mintákat, értékeket.
És embereket is gyűjtünk magunk köré, családot és barátokat. Más húsba öltözött életeket, amelyekhez hozzákötjük magunkat. És ezt a kötődést szeretetnek nevezzük, olyan dolgokat mondunk, hogy „Nem tudok nélküled élni.” Amíg muszáj. Amíg át nem éljük egy számunkra fontos fizikai alak elvesztésének a fájdalmát.
A terjeszkedés növekvő fájdalma egyben az elszakadás fájdalma is, amely bizonyos elképzelések és hiedelmek elengedésével jár.
