Számos jelenkori rózsakeresztes írás gyakran utal a János tudatra, illetve az út „jánosi” szakaszára. Ezt az időszakot egy olyan földi tudatnak láthatjuk, ami betekintést nyújt az emberi lét céljába. Természetesen nem akarunk minden további változás nélkül ezen a tudatszinten maradni, de fontos, hogy ebből éljünk, mert ez a tudat vezet ahhoz a változáshoz, ahol János végül találkozik Jézussal.
Ekkor születik meg a magasabb tudat. János befejezte a küldetését. A biblia részletesen beszámol arról, János hogyan keresztelte meg Jézust. János haláláról azonban csak futólag tesz említést, mivel Jánost a király mostohalányának kérésére, egy hét-fátyol-tánc jutalmaként lefejezték.
Bibliabeli mellékes, és egy kissé morbid ábrázolása ellenére, a történetnek ennél a háttérbeli eseménynél mélyebb szellemi jelentősége van. Oscar Wilde (1854-1900) írt egy darabot Salome(1) címmel erről az esetről 1891-ben, melynek tartalmával részletesen szeretnénk foglalkozni az alábbiakban.
Heródes Fülöp feleségül vette Heródiást. Születik egy lányuk, Szalóme. Heródes Antipasz, a bátyja, illetve némely forrás szerint mostohabátyja elcsábítja Heródiást, és ráveszi, hogy hagyja el Fülöpöt, és vele éljen. Boldogan élnek egymással. Eközben Szalóme szépséges fiatal nővé cseperedik.
Ezalatt János a pusztában prédikál. Antipasz tudni akar arról, hogy mi történik a földjén, ezért meghívja Jánost a palotájába. Antipasz tiszteli a sivatagi prédikátor bölcsességét. János azonban megfeddi őt házasságtörő életmódja miatt, amivel megsérti Heródiást, aki attól fél, hogy elküldik, ezért tervet sző János elpusztítására. Amikor Antipasz arra kéri lányát, hogy táncolja el a hét-fátyol-táncot a születésnapi ünnepségén, Heródiás megragadja a lehetőséget. Antipasz megesküszik, hogy Szalóme bármit kér tőle, teljesíti, ha a tánca elnyeri a tetszését. Szalóme tanácsot kér anyjától, aki azt javasolja neki, hogy János fejét kérje. Heródiás így akarja elkerülni, hogy el kelljen hagynia a palotát.
Antipasz dühös lesz, amikor Szalóme elmondja neki a kívánságát, de meg kell tennie, mert megesküdött és nem akarja elveszíteni a népszerűségét. Ezért János fejét egy ezüsttálcán kínálja fel Szalóménak, ami a tisztaság, tiszta tudat, jóakarat és jóindulat jelképe. Ezzel azt akarja jelezni, hogy egy ártatlan embert ölt meg.
Ahhoz, hogy megértsük ennek a történetnek a mélyebb jelentését, azzal kell kezdenünk, hogy közelebbről megvizsgáljuk a nevek és szerepek rejtett értelmét.
János neve arra az emberre utal, „aki isteni adománnyal rendelkezik”; Fülöp nevének jelentése „lovak kedvelője”; Szalóme jelentése „a békés”; Antipasz azt jelenti „mint egy apa”; Heródiás és Heródes neve pedig azt jelenti „bátor és merész”.
Ha ebből a szemszögből közelítjük meg a történetet, meglepő dolgot tapasztalunk. Hirtelen néhány ellentmondással szembesülünk, mivel a szereplők neve úgy tűnik nem felel meg történetbeli szerepüknek.
Például hogyan egyeztethető össze Szalóme, ami héberül azt jelenti „a béke királysága” János fejének a követelésével, ami nem éppen egy békés szándék? Hogyan tekinthetjük Heródiást „bátornak”, miután aljas és gyáva módon arra bujtja fel gyermekét, hogy a prédikátor fejét kérje?
Antipasz, akinek családneve Heródes, kettős szerepet játszik, ennél fogva ellentmondásban áll önmagával. Annak ellenére, hogy a Heródes név bátrat jelent, mégis a lefejezés mögé rejtőzik, nehogy elveszítse népszerűségét, míg keresztneve alapján, apai figuraként arra kéri Szalómét, hogy táncolja el neki a hét-fátyol-táncot, ami sokkal inkább perverz szándéknak tűnik, mint apai szeretetnek.
Mit kezdjünk azzal az ellentmondással, hogy János fejét egy ezüsttálcán kínálja fel, amikor tudjuk, hogy az ezüsttálca a tisztaság, tiszta tudat, jó akarat és jó szándék jelképe? Mi áll e mögött a dolgok mögött?
Egy kegyetlen történet magasabb értelme
Kell, hogy legyen valami rejtett jelentés e mögött a kegyetlen történet mögött. Oscar Wilde azt állítja darabjában, hogy Szalóme 15 éves. 1-es és 5-ös. És a 7 fátyol táncát adja elő. Itt az 1-es, 5-ös és 7-es számok kombinációját látjuk, ami az Atyára, Fiúra és a Szent Szellemre utal. Ebből világossá válik, hogy itt valami különös dologgal állunk szemben, folytassuk tehát mélyebb elemzésünket.
Ha a hét fátyol jelképrendszerét nézzük, ez jelölheti a hét agyüreget éppúgy, mint a szív hét kamráját, ebben az esetben azonban ezek nem szerepelnek itt, mivel most János „fejével” foglalkozunk.
Ahogy Szalóme a hét fátyol táncát járja, ezek a fátylak egymás után lehullanak, ami azt jelenti, hogy a jános-ember fokozatosan, lépésről lépésre keresztüllát a gondolkodás természetén. Tehát ahogy azok a fátylak, melyek a főszentélyt beburkolják, lehullanak egymás után, ennek „jutalma” lefejezés lesz, aminek nyomán az elme megnyugszik. A gondolkodási képességet béke járja át és Szalóme, a békés, elvégzi a dolgát.
Mint korábban említettük, Oscar Wilde arra utal, hogy Szalóme 15 éves. Az 1-es szám jelentheti az egységet, illetve az egy pontra való irányulást, az 5-ös szám pedig az új lélek jelképe. Látjuk tehát, hogy Szalóme, az új lélek véghezviszi a munkát. A személyiségnek bátornak kell lennie ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a hét fátyol eltávolítása bátorságot igényel, Heródiás bátorságát és merészségét.
Szalóme Heródiás lánya. A béke a bátorság eredménye. Sok bátorságot igényel az, hogy az ember figyelmesen megvizsgálja saját gondolkodását, az ebből eredő tevékeny életét és levonja belőle a következtetéseket. Mindez csak akkor történhet meg, ha tisztaság, jó szándék és jóakarat kíséri. Jóakarat önmagunkkal szemben is.
Amikor a fátylak lehullanak, előtűnik lényünk kettőssége, mert a jó és a rossz egyaránt jelen van a régi földi életünkben. A fátylak felemelésének folyamatát látni és átélni jóakaratot kíván önmagunkkal szemben, nehogy a dolog önsajnálathoz vagy önvádhoz vezessen.
Ha másképpen nézzük ezt a történetet, láthatjuk, hogy minden szereplő az utat járó ember különböző nézeteit, különböző tudatállapotait képviseli.
Kezdjük Fülöppel, a „lókedvelővel”, aki a földi tudat jelképe. Ő teljesen boldog ebben a világban. Gnosztikus szempontból ez teljesen megfelel annak az elképzelésnek, hogy „a lovas emberek földi mennyországban élnek, de amikor meghalnak, kevés örökséget hagynak hátra”. Fülöp az a személy, aki teljesen a földi anyagra összpontosul, és akit egyáltalán nem érdekelnek az élet mélyebb kérdései. Hagyja, hogy az élet sodorja őt magával, hagyja, hogy „Isten vizei árasszák el Isten mezejét”, ahogy a mondás tartja. Hamar eltűnik a történetből, mivel másfajta tudati nézetek lépnek színre.
Felesége, Heródiás, Fülöp ellentéte, mivel az élet magasabb céljára törekszik. A sugárzó szellemszikra a Szellemmel való egyesülésre vágyik. Ez a vágyakozás egy magasabb tudat kezdetleges megnyilvánulása, ami nem engedi a természetszülte embernek, Fülöpnek, hogy békét találjon ebben az életben. Ennek eredményeként Fülöpnek el kell tűnnie a színről és Antipasznak kell a helyébe lépnie. Olyan ez, mintha Fülöp Antipasszá alakulna át.
Antipasz teljesen más szerepet játszik. Felismeri Szalóméban az új lelket és arra kéri, hogy fedje fel magát neki, hogy vegye le a fátylait, melyek az új gondolkodási képességet, az új tudatot takarják.
Szalóme azonban nem segíthet, hanem inkább János fejét kéri. Szalóme, az új lélek, nem fedheti fel magát addig, amíg a főszentélyt takaró fátylakat el nem távolítják. Bármennyire is szükséges, valódi belátás nem jöhet létre addig, amíg a régi gondolkodást nem tekintjük a szellemi út korlátozó tényezőjének.
Amikor ez a fajta belátás Szalóme tánca által növekszik, János felismeri, hogy a szerepe befejeződött. Megérti, hogy el kell tűnnie, lehetővé téve Szalóménak, az új léleknek, hogy tovább növekedhessen. János felismeri és elfogadja önmagában az új lélek jelenlétét és önként feláldozza magát neki.
Ami tehát egy kegyetlen, vérszomjas eseménynek tűnik, hirtelen magasabb értelmű, szellemi jelentőséget kap. A földi tudat, János, aki elérte képességei határát, önként átadja magát az új tudatnak, az új lélektudatosságnak.
Összegezve azt mondhatjuk tehát, hogy az új tudathoz vezető ajtó mindaddig zárva marad, amíg a régi földi tudatosságból élünk, amíg csupán az „ismeret” tudása vezet minket. Mivel az „ismeret” az a fátyol, az az ajtó, ami az ismeretlent rejti előlünk. Amikor a belátás által eltávolítjuk a hét fátylat és „lefejezzük” a régi gondolkodást, akkor megnyílik az az ajtó, ami a dicsőséges, új távlatokkal teli lélektudatossághoz vezet.
1. Oscar Wilde: Salomé, tragédia egy felvonásban, 1894
