Felébredek.
Elhagyatott úton járok. Nem tudom, hol ér véget.
Csak azt, hogy követni kell, nincs visszafordulás. Van egy részem, amely nagyon sérülékenynek, nagyon törékenynek tűnik; mintha nagyon finom porcelánból vagy nagyon vékony üvegből lenne, és bármelyik pillanatban összetörhetne.
Egy másik rész erős, örök; tudom, hogy örökké tart.
Ezek közül melyik vagyok én? Melyiket fogom követni, melyikkel fogok azonosulni?
Az én feladatom – a mi feladatunk – megtalálni igazi identitásunkat.
Megtalálni, hová vezet az út.
A sebezhető rész nagyon-nagyon egyedül érzi magát. Mintha sehová vagy senkihez se fordulhatna segítségért.
Az örökkévaló rész, aki már talán régóta ezen az úton jár, tudja, hogy sok látható és láthatatlan segítő veszi körül, akik csak várnak. Várják, hogy a nyitottság által a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a nyugtalanság enyhüljön, elolvadjon.
Várják az alkalmat, a lehetőséget arra, hogy végre belső ébredés legyen, tér az önátadáshoz; lehetőség a törékeny rész felemelésére, hajlandóság és együttműködés által, a bizonytalanságon túl, a nyugtalanságon túl.
Emeld fel az igazi békébe, az örömbe, a szeretetbe. Kísérd el, bármennyi ideig tart is, az út végéig, a szabadságig.
