Reggelente a feketerigó éneke tölti be a vidéket.
Alig pirkad a hajnal a horizonton, amikor messziről egy hang hallatszik. Megszólal az első feketerigó: vége az éjszakának, itt a reggel!
Hamarosan követi egy másik, még mindig távoli hang, aztán egy következő, és a következő, közelebbről. A feketerigó dala így árad szét a vidéken minden reggel. A napkelte hírnökei kora tavasztól késő őszig fújják a színtiszta dallamok sorozatát – a vedlési időszak alatti rövid szünet szívből meg van bocsátva nekik. Az énekszó hatalmas hálója húzódik a fény előtt, a dicséret körei. Úgy tűnik, minden feketerigó pontosan napkelte előtt 20 perccel kezdi énekét. Ők képezik annak a szimfóniának a nyitányát, melyhez később a kisebb énekesmadarak a melódia finomabb szólamaival csatlakoznak. Ha az ember erre ébred, nem is kezdődhet jobban a napja.
Nem kell vájt fülűnek lenni ahhoz, hogy az ember hallja, minden madárnak saját, egyéni éneke van, ami egyszerre tiszta és meleg tónusú. Néha akad egy-egy kezdő, amelyik egy két csipogó hangnál nem jut tovább, amit aztán egy rövid, ügyetlen szünet követ. S mégis, ő is részt vesz a nagyobb műben, ez a feketerigó is felébreszt egy másikat. Az üzenetküldés nem téveszti el a célját, és ez így megy már évszázadok óta. A teremtés dicső ajándéka. Nem csoda, hogy ez a madárdal inspirálta Paul McCartney-t a Feketerigó című dal megírására, a múlt század egyik legszebb popdalára, ami Bach egyik művére épül.
A biológusok szerint a madarak a hangjukkal jelölik meg a területüket. Természetesen ezt más formában is megteszik. Néha annyira agresszívek a párzási időszakban, hogy némelyik még egy másik madarat se bír látni a saját területén. De ugyanakkor énekükkel összefonódó hangkörök dallamos hálózatát hozzák létre. Milyen messzire hallatszik el a daluk? Legalábbis elég messzire ahhoz, hogy a következő madár meghallja és saját énekre inspirálja [ihlesse]. A hangok, dallamok, hangszínek és ritmusok variációival változatos előadást rögtönöznek a világosság fogadására. Mindegy, hogy milyen az idő, a madárdal még viharos időben, vagy a márciusi hóesésben is napkelte előtt kibontakozik, mint egy tollas szövet, ami felkelti az emberek figyelmét. Figyeljék csak meg, hogyan reagál egy kisgyermek, amikor meghallja egy feketerigó énekét, és látni fogják, hogy lelkünk mélyén mennyire fogékonyak vagyunk a világosság eme hírnökeinek az énekére.
A természet olyan számunkra, mint egy tükör, de amikor meg merünk nyílni és hajlandóak vagyunk önmagunkra figyelni, akkor útmutatóul is szolgálhat. Az egész természetet ugyanaz a hajtóerő hatja át, ami minket, embereket is arra sarkall, hogy a világosság felé forduljunk. Meglepő, hogy ezt a fényt, melegséget és boldogságot mi hajlamosak vagyunk önmagunkon kívül keresni. Azonban előbb vagy utóbb utolér minket az az érzés, hogy már mindent láttunk, mindent megtettünk és mégis minden marad a régiben. Ezzel az élménnyel találkozhatunk a Bibliában, a Prédikátorok könyvében is. Mégis mindenki tovább keres, úgy tűnik ez egy belső késztetés. Lehet azonban, hogy nem jó irányba tekintünk. Miért nem fordítjuk a keresésünket befelé, saját belső lényünk felé? A bennünk alvó szikra, a Világosságerő apró, ám hatékony maradéka, ami minden élőlényre hat, arra vár, hogy felfedezzük. A tizennyolcadik századi német misztikus, Karl von Eckartshausen [1] így ír erről:
Ahol van világosság-befogadás és világosság-érzékenység, ott a közlés a világosság sajátossága. De nem erőlteti rá magát semmire, hanem vár a nyugodt befogadásra.
A világosság mindenki számára elérhető, nemre, korra, iskolai végzettségre, társadalmi pozícióra, bőrszínre és társadalmi háttérre való tekintet nélkül. Akár egy egyszerű dallamot dúdolgatunk, akár teli torokból énekelünk egy torony tetején, minden fénykeresővel közölni akarja magát és csendben várakozik, amíg készen nem állunk a befogadására. S amikor eljön a pillanat, megnyílik a tudatunk egy olyan ezüstös kórusdalra, a fények és a színek oly mérhetetlen mértékű gazdagságára, ami messze meghaladja a felfogóképességünket. A feketerigók csodálatos reggeli kórusa ennek csak apró, szerény előhírnöke.
Feketerigó
[The Beatles [2] angol dalszövegének fordítása]
Feketerigó dalol az éjszaka csendjében,
Fogd e törött szárnyakat, és tanulj meg repülni.
Egész életedben
Csak erre a pillanatra vártál, hogy repülhess.
Feketerigó dalol az éjszaka csendjében,
Vedd e beesett szemeket, és tanulj meg látni.
Egész életedben
Csak erre a pillanatra vártál, hogy szabad légy.
Repülj feketerigó, repülj feketerigó
A sötét, fekete éjszakából a fénybe.
_________________
Források:
[1] The Cloud Upon the Sanctuary (Third Letter, Lamp of Trismegistus [Harmadik levél, Triszmegisztosz lámpása]), Karl von Eckartshausen, Esoteric Classics, 2020
[magyarul: A felhő a szentély fölött, Kiadó – Lectorium Rosicrucianum, 2015]
[2] Wings – Blackbird [Szárnyak – Feketerigó] – YouTube videó
Paul McCartney – Blackbird [Feketerigó] (The Beatles) | The story behind the song [A dal mögötti történet] – YouTube angol nyelvű videó
