A Szent Bolond játékos bölcsessége
A gyerekek kijátszák a világukat. A játékban minden lehetséges – az ellentétek megszűnnek, a szerepek változnak és a valóság merevsége határtalan kreativitásnak ad teret. A játék a nullának, egy azonosítatlan létállapotnak teremt helyet. A történelem során a gyerekek és a szent bolondok minden kultúrában a humor és a könnyedség bölcsességét tanították nekünk életmódként.
Az unokáim meglátogatnak. Az egész nappali szönyege a Brio favonat szerteágazó hálózatává alakul át – állomások, jelző bódék, daruk, hidak és kereszteződések teszik teljessé a látképet. Lena és Maila éppen egy gyerekkórházat építenek fakockákból: műtőt, nagy műtőasztalt és több, 20 ágyas szobát.
’Adódhat egy baleset,’ magyarázza Maila. A vonat mozgásba lendül. Lena az összes kocsit Playmobil figurákkal töltötte meg. A vonat vége nekiütődik egy hídpillérnek a második kanyarban és kisiklik. Megtörtént a baleset.
A gyerekek izgatottan kiabálnak segítségért. A mentővonat a helyszínre érkezik és a sérülteket kórházba viszi. „Nagypapa, eljátszanál egy gyereket, akinek eltört a karja?” Beleegyezem, és lefekszem a díványra – a „műtőasztalra”. Lena és Maila pillanatokon belül sürgősségi orvossá és nővérré válnak, képzeletbeli fehér köpenyt öltve. A helyzet komoly, mégis alig tudják visszafogni a nevetésüket.
A „nyugtató injekciók” kidolgozott sorozata után, Lena egy „gipszkötést” teker a karomra, fokozatosan kiterjesztve a felső karomra, aztán a lábamra. Két vastag kötést raknak a fejemre, hiába tiltakozom, hogy csak a karom sérült meg. A játék abszurd, spontán, és mélységesen örömteli.
A gyerekek egész világokat teremtenek a játék során. Szabályok keletkeznek, majd megszűnnek, a szerencsétlenségek jóra fordulnak, és a csaták nevetésben oldódnak fel. Világukban a katasztrófák megszabadulássá változnak, a komolyság vidámsággá, és a halál újjászületéssé. Ezen a mozgékony valóságon belül minden lehetséges – minden egy végtelen, örökké változó jelenlét.
Ha nem váltok olyanokká, mint a gyermekek
Jézus azt mondta:
Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. [1]
Az indiai filozófus és költő, Rabindranath Tagore újraértelmezi ezt a részt:
Isten nagyra becsül minket, amikor dolgozunk, de Szeret minket, amikor játszunk. [2]
Nem hangzik ez az állítás ellentmondásosnak – sőt abszurdnak – a mai világban? Olyan rendszerben élünk, amit a racionalitás, a hatékonyság és a merev struktúrák vezérelnek. Kevés tér marad a kreatív kutatásra, az élet lehetőségeivel való játékos elköteleződésre.
A nagy átalakulás mégis – mind egyéni, mind bolygói szinten – pontosan ezt a váltást kívánja meg: a merev ideálokkal, személyes narratívákkal és rögzült érzelmi kötöttségekkel való azonosulás fellazulását. Arra hív bennünket, hogy lépjünk túl a dualista gondolkodáson, és fogadjunk el egy mélyebb, rugalmasabb tudatot, ami szeretetben, nyitottságban és kötöttség-mentességben gyökerezik.
Legkorábbi éveikben a gyerekek szoros kapcsolatban maradnak a létnek ezzel az ősi állapotával – a forma nélküli, kreatív forrással, ahol minden lehetséges. Felnőttként azonban a kondicionáltság rétegeit halmozzuk fel, merev azonosulásokba és megítélésekbe burkoljuk magunkat.
A játék utat kínál ehhez az ellentétek és megosztások birodalmán túlmutató ősi tudatossághoz való visszatéréshez:
Az őstudatosság túl van a változáson és a változatlanságon. Amikor felismerjük a valódi természetünket, nyilvánvalóvá válik, hogy a csend és a zaj nem mások, mint az elme által teremtett ellentétek. Az ősi nyugalomban/csendben már minden benne van. A világ mozgása megegyezik a mozdulatlansággal. Légy nyugodt és ismerd fel; légy mozgásban és ismerd fel. Minden táncoló üresség. [3]
Ahogy a Tao Te King emlékeztet minket:
A nehéz a könnyű gyökere; a nyugalom a mozgás mestere. [4]
A szent bolond mítosza
Egy olyan világnak, ami a felismeréseknek, a racionalitásnak és a céltudatosságnak megszállottja szüksége van egy ellensúlyra – egy szemben álló erőre, egy rendbontóra, egy bolondra. A kultúrák és századok során a bolond, a merev normák élő ellentmondásaként testesítette meg ezt a szerepet.
Till Eulenspiegel leleplezi az emberi kapzsiságot és ostobaságot. Hans Wurst sokkal bolondabb, mint azok a bolondok, akiket kifiguráz. Mulla Nasruddin, az arab-perzsa világ bölcs bolondja ötvözi a humort és a bölcsességet. Pierrónak, a szomorú bohócnak és Harlequinnek, az okos szélhámosnak mély gyökerei vannak az európai színházi hagyományban. A cirkuszi bohóc vörös orrával a XVIII. században jelent meg, hogy megzavarja a jól megtervezett előadásokat. Még az egyház is megenged egy ideiglenes kavarodást – karnevált – a felfordulás és a mulatozás jóváhagyott pillanataként.
A Heyoka több, mint egy egyszerű bolond az észak-amerikai bennszülött hagyományokban. Ő egy szent paradoxon, egy bölcs és jóindulatú rendbontó. Gyógyító, tanító és útmutató, ő testesíti meg a lét mozgékonyságát. [5]
A Heyoka bohóc egyrészt belül, másrészt kívül áll a közösségén – tisztelik, mégis kivülállónak tekintik. Isteni hatásköre van és az a küldetése, hogy leleplezze a bűntől, büntetéstől, fájdalomtól, sőt a haláltól való félelmet. A Jicarilla Apache teremtési mítoszban a Heyoka vezeti ki a népet a sötétségből a világosságba.
Az a célja, hogy felrázza az embereket a merev szemléleteikből és stagnáló érzelmeikből. Felborítja a rituálékat, eltúlozza a hagyományokat és pellengérre állítja az emberi ostobaságot – nem azért, hogy nevetségessé tegye, hanem hogy meggyógyítsa. Ő testesíti meg az ellentmondásosságot: a falánk szélhámost, aki szégyentelenül tömi magát, az önmagát elítélő Bolondot, aki megbotlik a saját lábában, a tükröt, amelyben az emberek látják abszurditásaik tükröződését. Nevetés által felszabadít. Játék által újra összekapcsolja a törzset az istenivel. Ő a végső átalakító, a világok közötti híd [5].
Az igazi „Nulla” útja
A Bolond, a tökfilkó, a számkivetett – ezek a figurák „nullák”. Nem gyakorolnak hatalmat, mégis átalakítják a világot a jelenlétükkel, humorukkal és igazukkal. A Bolond hiteles marad, mert elutasítja, hogy bármiféle személyazonosságot ráerőszakoljanak. „Bolond ugrást” tesz, a szív útját követve és az abszolút jelent ölelve magához.
Nem vagyunk-e mi is valamennyien lényegében ilyen bolondok? Felhalmozott identitásaink és hiedelmeink mögött valójában egészek vagyunk – velejéig egészségesek. A Bolond arra buzdít minket, hogy nevetve szembesüljünk az ellentmondásainkkal, nézzünk a félelmeink szemébe és öleljük magunkhoz a mi belső „nullánkat”.
Az igazi szabadság ott keletkezik, ahol az ellentétek együtt vannak. Felismerni az ellentmondásainkat, elfogadni a tökéletlenséget, és üdvözölni a kényelmetlenséget, ez mind lelki tükrünk kifényesítésének a része. Ha alávetjük magunkat ennek a rugalmasságnak, akkor újra felfedezzük a gyermeki bölcsességet és a Szent Bolond játékosságát. És a világnak most jobban, mint valaha, égető szüksége van mindkettőre.
Ima a játékért
Isten, hadd lássuk a Fényedet minden nap
és ma ne terheljen minket semmiféle terv.
Ne csak azt tegyük, ami szükséges és komoly.
Játssz velünk, Isten, és hadd játsszunk Veled –
ahogy a szél játszik a vízen a fénnyel,
ahogy a csodálat és a kíváncsiság
táncol a gyermekarcon.
Hadd lássuk a Fényed még az út legapróbb tócsájában is.—Dorothee Sölle [6] – szabadfordítás
__________
Források:
[1] Máté 18:3 (Károli változat)
[2] Rabindranath Tagore, via Martina Rambusch-Nowak
magyarul: szabadfordítás
[3] Samadhi Part 3 – The Pathless Path [Az úttalan út], Daniel J. Schmidt & Tanja Mahar
magyarul: szabadfordítás
[4] Tao Te King, 26. fejezet
Magyarul: A kínai Gnózis, Magyarázatok Lao-Ce Tao Te King-jéhez – Jan van Rijckenborgh , Catharose de Petri, kiadó: Lectorium Rosicrucianum, 2013
[5] David Gilmore, The Roots of the Fool [A bolond gyökerei]
[6] Dorothee Sölle, Praising Without Lying [Dicséret hazugság nélkül] magyarul: szabadfordítás
