Csak egy kétségbeesés által megjelölt tudat képes felismerni a valóságot.
(J. Krishnamurti)
Életem során többször is tapasztaltam nagy kétségbeesést. Ezek legtöbbször a párkapcsolathoz és a házassághoz fűződő válságok voltak, könyörtelenül leleplezve két ember egymással való találkozásának elhamarkodottságát, akik egyrészt erős kölcsönös vonzerőt éreznek, másrészt viszont gondolkodásukban és viselkedésükben annyira különböznek, hogy a feszültség, súrlódás, konfliktus és „két-ségbe esés” elkerülhetetlen.
Sok éven keresztül szenvedtem, a fájdalom belülről mardosott. Szemrehányásokat tettem a partneremnek, és esetenként önmagamnak is. Számos könyvet elolvastam, sokat beszélgettem a közeli barátaimmal és még terápiás kezelésre is jártam. Ám mindennek a gyökere az az alapvető vágyam volt, hogy megértsem:
Mi a férfi és nő közötti kapcsolat tényleges, mélyebb értelme?
Hamarosan rájöttem, hogy ezek az önsegítő könyvek és az érzelmi támasz csak egy bizonyos határig jut el. Mindannyiuknak sikerült egészen pontosan és gyakran humorosan ábrázolni a „férfi” és a „nő” eltérő alapmintázatait. Sok felismerést nyertem általuk és segítettek nekem abban, hogy jobban megértsem a partnerem másságát. De nem sikerült rámutatniuk arra a mélyebb elképzelésre, ami értelmet ad egy férfi és egy nő kapcsolatának.
C. G. Jung-ot olvasva, a következőket találtam:
„Két személyiség találkozása olyan, mint amikor két test összeolvad: ha teljesen összekapcsolódnak, akkor az mindkettőjüket megváltoztatja”
– C.G. Jung: Mysterium Coniunctionis, idézet a cikk fordítójának fordításában
Jung azt sugallja, hogy a férfi és a női ellentétpár a kölcsönös odaadásuk által átalakulhat. Egy kreatív folyamatra utal, amelynek eredménye valami egészen új lehet.
Manapság az „odaadás” kifejezésnek általában kizárólag fizikai vonatkozásai vannak. A modern párterapeuták, mint például Wolfgang Gädecke, nyomatékosan rámutatnak egy olyan paradoxonra, ami sok pár számára aligha, vagy egyáltalán nem ismert: annak ellenére, hogy mindkét fél erős szexuális vonzalmat érez, valamint teljességre és lelki közösségre vágynak, „érzékiségük ereje” azonban gyakran az elkülönülés és elidegenedés fájdalmas érzéséhez vezet. A vágynak mindig van egy öncélú vonatkozása. Ezért, elég gyakran, nem a közösen vágyott odaadáshoz és egyesüléshez vezet, hanem mindkét partnert egyre erősebben önmagába zárja. Nyilvánvaló, hogy a férfi és nő közötti „odaadás” elképzelésének nem szabad csupán fizikai szempontokra korlátozódnia, hanem annak magában kell foglalnia az érzelmi és szellemi szempontokat is.
„A lélek tisztasága attól függ, hogy az ember mennyire tisztul meg a töredékes élettől és mennyire lép be abba az életbe, ami egységben van.” – Eckhart Mester, idézet a cikk fordítójának fordításában
Mi mai emberek, hús-vér lényekként az ellentéteknek ebben a világában bizonyos mértékig mindig ki vagyunk szolgáltatva a elválasztottságnak, viszálynak és kétségbeesésnek. Ebben a fájdalmas folyamatban megtapasztaljuk létünk befejezetlenségét és tökéletlenségét érzelmileg éppúgy, mint fizikailag. Még a legszeretőbb és megértőbb partner sem tudja kárpótolni ezt az alapvető hiányosságot. Lelkünket a természet ikererői (jó és rossz) uralják, szenvedést és bánatot okozva – ugyanakkor arra ösztönöznek minket, hogy fejlesszük a megkülönböztető képességünket és az öntudatunkat. Valójában a saját elválasztottságunktól szenvedünk. Egy bizonyos ponton viszont fölfedezhetjük, hogy az énünk mögött (ami elkülönülést és elhatárolódást okoz) létezik egy „nem-én”, ami az egységnek szenteli magát és arra vár, hogy újjáéledhessen. Ez a nem-én – minden nőben és férfiban – arra vágyik, hogy megszabaduljon az én fogságából. A férfinak és a nőnek nagy feladatot kell beteljesítenie egymással. Férfi és nő segítheti egymást abban, hogy a legbensőbb nem-énnek szenteljék magukat, amelyiknek mindkettejükben fejlődnie kell. A „földi” szerelem mindig korlátozott. Ez (az érzelem) a nem-én iránti szeretetnek az előzetes szakasza, úgymond „gyakorlótere”.
Ez tisztázza a férfi és nő együttműködésének szellemi dimenzióját. Minden férfiban és nőben van egy isteni szikra, amit a teremtés hajnalán a két egymást kiegészítő „pólus”, a nőnemű és a hímnemű együttműködése gyújtott meg. Ez a minden emberben meglévő tüzes elem „szellemi gyermekké”, egy egészen új teremtménnyé akar fejlődni.
Erre utal Nietzsche, amikor azt kérdezi:
Olyan ember vagy-e, akinek joga van gyermeket kívánni?
Győztes vagy-e, aki legyőzi önmagát, bírája érzékeinek és ura erényeinek?
Vagy vágyad csak az állat és a ösztön vágyakozása? […]
Azt akarom, hogy győzelmed és szabadságod gyermek után sóvárogjon […]
Önmagad felülmúlva építs. Először azonban önmagadat építsd fel, hogy megfelelj nekem testben és lélekben egyaránt ortogonálisan.*
Ne csak tovább gyarapodj, hanem fölfelé is!
Ebben a házasság kertje segítsen!
Egy magasztosabb testet alkoss, egy ősmozgást, egy kereket, ami önmagától forog – egy teremtőt teremts.
Házasság: ez alatt azt a kettős akaratot értem, amelyik olyat teremt, ami több a teremtőinél. A kölcsönös tiszteletet nevezem házasságnak azok előtt, akik ilyen akaratra hajlandók.
Ez legyen a te házasságod igazsága és értelme. Ellenben az, amit a sokaság ért házasság alatt – ó, minek is nevezzem azt?
– Nietzsche, Így szólott Zarathustra
Az eredeti ember szellemi felépítésénél fogva egy teremtő és ezáltal az isteni atya-anya lény (Ízisz-Ozirisz) képmása. A nagy gnosztikus tanítók írásai körvonalazzák a teremtés alapelvét a kezdetektől fogva: egy isteni atya-anya lényből egy „őshonos androgün [kétnemű] ember” születik. A hímnemű neve „tökéletes elme”. A nőnemű neve pedig „mindentudó és életadó Szófia (azaz bölcsesség)”. Minden további teremtés ettől a halhatatlan, eredeti embertől származik a hímnemű és a nőnemű pólus harmonikus együttműködése által. A teremtés eme alapelvét azonban megsértették a régmúltban, amikor megjelent egy eon, amelyik a két pólus közül csak az egyiket érintő eszméket hozott létre. Ezáltal a hímnem és a nőnem harmóniája megbomlott – és ily módon a teremtés (beleértve a jelenlegi emberiséget is) meghasonlott. (Lásd Slavenburg, J.: Ein Schlüssel zur Gnosis [Kulcs a Gnózishoz], Haarlem/Birnbach 2003)
Csak ha ismerjük ezt a nagy összefüggést, akkor kezdhetjük el megérteni a férfi-nő kapcsolat jelenlegi drámai helyzetét. Mi emberek – férfiakként és nőkként – nem vagyunk teljes, befejezett lények, mindig hiányt szenvedünk valamiben. De hiányosságainkat tekintve, sincs veszve minden remény. A „két-ségünk” tudata arra késztetheti a bennünk lakozó isteni elvet, hogy egy új lélekké növekedjen, amelyik összeolvasztja a férfit és a nőt, a fejet és a szívet. Férfi és nő kölcsönös odaadása által együttműködhet a transzmutáció [az átalakulás] és a megszabadulás előidézésében. Képesek megszabadítani az eredeti embert, a „tökéletes elme” és a „mindentudó, életadó Szófia” egységét önmagukban.
Ó egyesülés,
gyermeki egység,
gyermek, aki még az régiekben él.Tökéletes élet előtti élet,
ami életre ébresztett minket.Ó, legyünk olyanok, mint régen voltunk
és amilyenek – kifürkészhetetlenül – ma is vagyunk,
nem férfi, nem nő,
hanem egy(ség).– Erik van Roysbeek, költői reagálás Tamás Evangéliumának 4. versére – a cikk fordítójának szabadfordításában.
—————————-
Megjegyzés:
* Ortogonálisan – Ortogonalitás: Az ortogonális szó a görög orthogōnios szóból származik, aminek jelentése „derékszögű”. Bár ezt a szót olyan vonalak leírására használják, amelyek derékszögben találkoznak, olyan eseményeket is leír, amelyek statisztikailag függetlenek, vagy nem befolyásolják egymást az eredmény szempontjából. (Forrás: Wikipedia)
