Az első lépés az, hogy legyen bátorságunk az elengedéshez.
A mai médiában számos ideológiát mutatnak be és vitatnak meg. Minden nap szavak billiói hangzanak el, szóban és írásban, a nap és az éjszaka minden percében. Rengeteg ötlet és gondolat, rendelkezés és javaslat. Információáradat, ami egyszerre hasznos, de hátráltató is. Választhatunk, hogy belemerülünk-e bármelyikbe vagy akár többe is, végül napokra és éjszakákra elveszítve önmagunkat. De úgy tűnik, soha sincs vége, mivel minden szó, minden új ötlet újra és újra felhasználható, újra és újra megfogalmazható, amíg már nincs több mondanivaló. Itt meg lehet állni és el lehet engedni, gondolhatja az ember. De nem, általában nem állunk meg, mert van még egy ötlet, ami eszünkbe jut, és ismét magával ragad minket. Végül, remélhetőleg előbb vagy utóbb, kiábrándulunk abból a folyamatból, hogy valami újat ragadjunk meg, valami érdekeset, feltárjuk annak minden lehetőségét, elegünk lesz belőle, és abból is hogy megint valami újabb dologra cseréljük. Talán. Ez egy véget nem érő folyamat, ami sok időt vehet igénybe.
Az elszakadás általában akkor következik be, amikor felfedezzük valaminek a hiábavalóságát, legyen az egy ötlet, egy hozzáállás, egy fizikai tárgy, egy érdeklődési kör, például egy hobbi – vagy egy személy. Elértük a telítettségi pontot, vágyaink kielégültek, békésen magunk mögött hagyhatunk bármit vagy bárkit, és továbbléphetünk – kivéve ha valami vagy valaki erőszakkal motivál minket erre, ami konfliktushoz, belső ellentmondáshoz vezet. Egy részünk továbbra is folytatni akarja, míg egy másik részünket nyomatékosan arra kérik, hogy hagyja abba, engedje el. Legtöbbször a külső világunkban megyünk keresztül ezen a folyamaton, abban a világban, amelyben élünk, és ami körülvesz minket. És legtöbbször nem látjuk, hogy ez megtörténik, vagy nem értjük a helyzetet, illetve annak következményeit. Öntudatlanul folytatjuk. Sok helyzet, amivel ily módon találkozunk, elég nyomasztó lehet, bánatot, gyászt, sőt betegséget is okozhat. Olyan belső változást idéz elő, ami szintén észrevétlen marad. De megtörténik, akár felfogjuk, akár nem.
A telítettségi pont elérésének és a vele járó elengedésnek megvan a maga folyamata, teljesen függetlenül a külső eseményektől, és objektíven szemlélve lehetőséget kínálhat arra, hogy belsőleg új távlatot lássunk. Lehet, hogy megcsömörlünk, kiábrándulunk, általában elégedetlenné válunk az élettel. Készen állunk az elengedésre, elszakadásra, arra, hogy új utat találjunk. S amikor eléggé kiábrándulunk, és már nem bírjuk tovább, akkor az elszakadásnak ez a pontja nyitottsággá válhat, belső teret adhat ahhoz, hogy az új út megmutatkozzon. Nem egy másik elképzelésként, tevékenységként vagy személyként (bár ezek egyikének a lehetősége sem kizárt), hanem egy új irányként, új belső útmutatásként. Elfordulás a dolgok, az élet megközelítésének régi módjától, és egy belsőleg megértett és mindannyiunk számára egyedi új irányelv felé fordulás. Ez magában foglalja a lépés megtételéhez való bátorságot, az elengedés bátorságát. Lehet, hogy sok bátorság kell ahhoz, hogy a régiről áttérjünk az újra, talán még bánat vagy félelem is, de meg kell tennünk a saját érdekünkben, valamint az emberiség és a bolygónk jövője érdekében. A régitől való elszakadás és az újba való belépés lehetősége mindig adott. Ha fel tudjuk ismerni a folyamatot, és meg merjük tenni az első lépést, ez minden, amit elvárnak tőlünk. A többi az első lépéstől következik, amelyet a belső tudás veleszületett érzése vezet. Keresd a bátorságot önmagadban, tedd meg az első lépést.
