A spirituális tudományok egy örök elv létezését feltételezik, amit jobb híján „Én vagyok”-nak, „Tao”-nak vagy egyszerűen Istennek, avagy az örökkévalóságban jelenlévő megnyilvánulatlan Teljességnek nevezhetünk.
A „megnyilvánulatlan Isten” kinyilatkoztatása létrehozza/ előidézi az egyetemes megnyilvánulás hét síkját (mindazt, ami látható és ami nem látható), számtalan teremtményével együtt. Így a kettősséget előidéző egységről beszélhetünk.
A tudomány ezzel szemben, olyan feltételezésekkel, mint az „ősrobbanás elmélete”, azt állítja, hogy a világegyetem egy olyan „kezdőpont robbanásából” keletkezett, melyben az anyag és az energia végtelen, mintha egy apró, sűrített részecske – a felrobbanása és a tágulása által – az anyag, a tér és az idő együttes létrejöttét eredményezné.
Ha eltekintünk, egy pillanatra, az ilyesfajta kozmológiai modellektől, az igazság az, hogy érzékelésünk arra tanít bennünket, hogy mindennek amit képesek vagyunk megfigyelni létezik ellentéte (világosság-sötétség, jó-rossz, hideg-meleg, hímnemű-nőnemű, stb). Ily módon a kettősség elkerülhetetlenül feltételezi az ellentét, illetve egy kiegészítő fél létezését.
A kettősség az ellentét, különbözőség, nézeteltérés, hiány… kifejeződése, az Egység pedig a teljességé és a tökéletességé.
Dualista megközelítések, bizonyára, mivel ezek a leginkább érzékelhetőek, sok nagy modern és ókori filozófus munkájában jelen vannak.
Maximális megállapításuk szerint két legfőbb elv létezik, ami teremtetlen és antagonisztikus. Enyhébb kifejezéssel élve, megállapították Isten és a világ, illetve a szellem és az anyag közötti nagy ellentmondást.
Vizsgáljuk most meg, hacsak felszínes módon is, a platóni dualista felfogásokat, melyek valamilyen módon a dualista felfogások nagy többségét alkotják azáltal, hogy két világ létezését feltételezik: az eszmék megfoghatatlan és örök világáét és az anyag átmeneti és érzékelhető világáét, amiből az az elképzelés született, hogy a test, a lélek börtöne.
Platón dualista felfogása
Szókratészhez hasonlóan Platón is hitt az egyetemes igazság létezésében, de tanárával ellentétben úgy gondolta, hogy az effajta egyetemes igazságok az érzékelhető világon kívül állnak. Platón számára ezért az anyagi világ csak a tökéletes és ideális világ tükörképe: vagyis az elképzelések világa. Platón egész gondolkodását nyilvánvaló dualizmus itatta át. Azt állítja, hogy egyrészt van egy tökéletes, mozdulatlan világ, ami már az érzékelhető világ (a való világ) előtt is létezett, másrészt van egy nem valós világ, a látszat és jelenségek világa.
Természetesen Platón „ideái” nem pusztán az érzékelhető tárgyak megfigyeléséből keletkezett mentális fogalmak. Az „ideák” változatlanok és csak megértéssel lehet megragadni őket. Például a Szépség, Jóság, Igazság, Igazságosság… önmagukban véve léteznének, függetlenül azoktól a fogalmaktól, melyekkel fel akarjuk ruházni őket. Az „ideák” tehát „valódi okok”, míg mindaz, amit a háromdimenziós valóságunkban látunk, nem más, mint ezeknek az ideáknak az utánzata, illetve torzult tükröződése.
Platón szerint az ideák világában hierarchikus rend uralkodik, szintek által, melyek csúcsán a Jóság (a legfőbb Jó) foglal helyet. Platón és korának filozófusai számára azonban a legfőbb Jó elképzelése túlmutat azokon a morális fogalmakon, amit mi általában jóság alatt értünk. A Jóság ideája nem csupán a „jó” tettek okát jelenti, hanem a valóság legfőbb elvét is.
Platón Az állam című művében a legfőbb Jó értelmét barlanghasonlata által próbálja megmagyarázni. Az érzékek világában mi nem a valóságot, hanem annak csak az árnyékait látjuk, amit valóságnak vélünk, míg a „valóság” kívül esik érzékszerveink érzékelésén.
A Timaioszban a filozófus rámutat, hogy a kozmosz (a látható, tapintható világ, ami ily módon a születésnek és valamivé válásnak van alárendelve) teremtése eredetileg egy aktív és intelligens okra vezethető vissza: a Demiurgoszra, a jó és bölcs „istenre”. A Demiurgosz tehát a világot nem önmagából teremtette (következésképpen nem mindenható), hanem három korábban létező elemből alkotta meg.
– A (tökéletes és örökkévaló) ideákból,
– a kaotikus, azaz különbözőségek nélküli anyagból (az eredeti, interkozmikus anyagból, ami nem azonos az általunk ismert „anyaggal”),
– valamint a már létező térből:
„Végül felmerül még egy harmadik elem, a hely kérdése is: ami nem mulandó, és minden teremtett dolognak helyet biztosít. (Timaiosz, 51, c)
Így a Demiurgosz által teremtett kozmosz élőlényként fogható fel, aki intelligens lélekkel („világlélekkel”) rendelkezik, ami a teremtőjétől származik. Az „ideák” azonban olyan geometriai struktúrákat kényszerítenek a kozmoszra, amelyekkel az anyag önmagában nem rendelkezik. Ezek az építőelemek a pitagóreusoktól vett alapvető formák: a tetraéder (tűz), a kocka (föld), az oktaéder (levegő), az ikozaéder (víz) és a dodekaéder (az univerzum modellje).
Platón szerint a Demiurgosz alkotta az érzékelhető világot a már létező Ideák utánzásával (amit Isten „gondolatainak” nevezhetnénk), valamint az érzékelhető tárgyakkal (formákkal), melyek az Ideák részei, hasonlóan ahhoz, ahogy egy háromdimenziós tárgy is része a tükörben való tükröződésének.
Isten maga van jelen minden egyes részletben
Mind Platón, mind a dualisták (manicheusok, katárok, gnosztikusok…) szemléletei abból indulnak ki, hogy örökös küzdelem áll fenn a két ellentétes és változtathatatlan elv között, azt értve ez alatt, hogy noha az ember lelke Istenhez tartozik, teste a gonosz erőké. Kétségtelen, hogy az effajta megközelítések nagymértékben megfelelnek a mindennapi tapasztalatainknak, mivel nem tagadhatjuk a bennünk lévő ellentétes tendenciákat. Lényünk egy része a legnemesebb dolgok után vágyik, míg másik részünk, úgy tűnik, elkerülhetetlenül képes a legalantasabb dolgokra is. Platón az orfikusok és a pitagóreusok hatására vetette fel a (az isteni eredetű) lélek és a test közötti alapvető kettősséget. Arisztotelész (Platón tanítványa) megpróbált túlmutatni a platóni dualizmuson, megállapítva, hogy az ember egy egyedi valóság, egyedi természet, melyben „A lélek az, ami által az ember él, érez és ismeretet gyűjt.” (A lélekről, 11. fejezet, 111,13). Más szóval az ember nem testből és lélekből áll, hanem anyagi test, amelynek egy meghatározó princípiuma, egységében: a lélek. Ezzel szemben találjuk a tizenkilencedik és huszadik század Marx és Engels által hirdetett dialektikus materializmusának nézetét, ami szerint, végső soron minden anyag és csak az anyag, az ember lényegében nem egyéb, mint gazdasági és társadalmi kapcsolatok halmaza.
Véleményünk szerint mindkét nézet abból a szempontból ered, amelyben a problémát vizsgáljuk. Ha a vizsgálat tárgya a testiség, akkor a kettősség elkerülhetetlen. Ha azonban a szellemlélek szempontjából vizsgáljuk a dolgot, akkor nyilvánvaló, hogy semmi sincs, ami ne maga Isten lenne, tehát a kettősség [a dualitás] eltűnik az Egységben, ami az egész világegyetem felett uralkodik. Képzelhetjük, mennyi mindent lennénk képesek felfogni, ha egyedi Lények lennénk, akinek különbözőségei, a mi szemünk számára csupán tudásunk és érzékszerveink korlátozottságának lennének tulajdoníthatók.
A kettősség [dualitás] hiánya, legalábbis a mi emberi szempontunkból, nem azt jelenti, hogy Isten, a Mindenség, a világegyetemet alkotó minden dolog összessége, hanem Isten maga van jelen minden egyes részletben. Ő a tűz, a szellemi elv, a mag, ami minden teremtményt éget és megelevenít.
