Egy szent rend kibontakozása
Az istenben való újjáalakulás folyamata – ahogy Eckhart mester mondja – a szent rend kibontakozása az emberi létezés minden szintjén. Létrejön az elmében a gondolatok nélküli belátással, a világos és egyértelmű érzések kialakulásában, az istenivé vált akaratban, valamint a szerkezetileg átalakított fizikai testben. A tudás belső elmúlása, az élő nem-tudás így egy olyan ajtót nyit meg, ami egy újfajta minőség kialakulásához vezet úgy az egyénben, mint a csoportban és azon túl is.
Egy ilyen közösség munkája és egysége az értelmezések belső szabadságában rejlik, amelynek helyét egy létfontosságú észlelés-cselekvés veszi át. Egy ilyen csoport már nem határozza meg belsőleg a dolgok alakulását, hanem teret ad a teremtés állandó mozgásának, hogy felismerje az aktuális történéseket. Így az isteni teremtés az egyénen, valamint az egyének csoportján keresztül egyre mélyebben és bőségesebben nyilatkozik meg az emberiség tudata számára.
David Bohm (1917-1992) kvantumfizikus 1982-ben a német teozófusnak, Renée Webernek adott interjújában foglalkozott ezzel a lehetőséggel, ami egy emberi közösségben rejlik. [1]
Bohm: […] Minden egyénnek saját különleges kapcsolata van [a kozmikus teljességgel]. Minden egyén teljes mértékben kapcsolatban áll a dolgok rendjével, mindazzal, ami körülöttünk van. Ezért bizonyos értelemben az egész emberiség része, másrészt viszont felül tud emelkedni rajta.[…]
Lehetséges, hogy léteznek olyan egyének, akik szoros kapcsolatban állnak egymással, átmentek mindezeken a változásokon és feltétel nélkül bíznak egymásban, akkor ők képesek lennének létrehozni egy teljes csoportnak az egységes elméjét. Más szavakkal, ha ez a tudat egységes, akkor egységesen is működik. Ha csak tíz, vagy száz olyan ember lenne, akik ezt végre tudnák hajtani, akkor ők mérhetetlenül nagy hatalomra tehetnének szert.
Weber: Mivel ez nem matematikailag adódik össze.
B: Nem.
W: Ez valami másfajta együttes növekedés.
Bohm: Igen, egy intenzív növekedés. És azt hiszem, ez valójában az egész emberiség tudatát elkezdené lángra lobbantani. Ilyen lenne a hatása. […]. Én csak annyit mondok, hogy ha ezt vesszük figyelembe, az egész emberiség tudata, mélyen legbelül, egységes. De akkor az emberiség bármely része létrehozhat egy egységet ezen a tudaton belül. S ha tíz ember képes egyesíteni a tudatát, akkor az egy olyan energiát képez, ami elkezd terjedni az egészben.
Weber: És megváltoztatja azt; egy részét meg kell változtatnia.
B: Igen. Egy részét – vagy talán még többet.
Felemelkedés a valósághoz
Bohm barátja, az indiai filozófus, Jiddu Krishnamurti (1895-1986) ezt a fajta csoport elképzelést már 1929-ben, első önálló beszédei közül az egyikben érintette:
Az igazságot nem lehet elérni, hanem az egyénnek erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy felemelkedjen hozzá. […] A szervezetek nem tehetnek szabaddá. […] Az ember írógépet használ a levelek írására, de nem teszi oltárra és nem imádja azt. Pedig az ember ezt csinálja, amikor a szervezetek jelentik a legfőbb gondját. […] Akik azonban valóban meg akarják érteni, meg akarják találni azt, ami örök, kezdet és vég nélkül való, azok sűrűbben fognak találkozni egymással és veszélyt fognak jelenteni mindenre -, ami lényegtelen – a valótlanságra, az árnyékokra. S ők az igazságra fognak összpontosítani és lángra lobbannak általa, mert megértik azt. [2]
Visszatérve a cikk elejére, egy szellemi csoport napjainkban a következő újfajta tulajdonságokkal rendelkezik:
Külsőleg nem az a fő feladatuk, hogy „megmagyarázzák a világot”, hanem az, hogy együtt kutassák fel azokat a korlátokat, melyeket a tudás hoz magával. A végtelen információ- és ismeret áradat korában tehát a tartalommal foglalkozó tudat irányából, ami egyre inkább elveszíti önmagát, a tudatos észlelés és cselekvés felé halad. [3] Ennek az útnak a bemutatásában, ami befelé, a nem-tudás állapotához vezet, a példázatok hasznosak lehetnek, noha az értelmezéseik akadályt jelenthetnek. A közelgő reménytelenségre adott válasz például nem a bátorító szavakból áll, mert az egyfajta figyelemelterelés, a reménytelenség ténye elől való belső menekülés lenne, melynek során a reményvesztettség gyökere mindig láthatatlan marad a tudattalanban. A válasz inkább az lehet, hogy felismerjük azt, hogy csak magának a reményvesztettségnek ebben a jelenlegi mozdulatlan tudati pillanatában rejlik az emberi tudat alapvető szerkezeti átalakulásának lehetősége.
Ezért egy ilyen csoport mindig az észlelés-cselekvés belső állapotában él, ami nem ismer más tekintélyt azon az igazságon kívül, ami pillanatnyilag van. Ily módon tudományos alapon áll, ami együtt jár az azonnali megvalósítás művészetével. A csoport a minősége által bizonyságot tesz arról az erőről, ami a cselekvést lehetővé teszi. Azáltal, hogy állandóan visszatér a nem-tudás belső ürességéhez, az illúziók nem találnak táptalajra, így ez a közösség a folyamatos szellemi megújulás fókuszpontjává válik.
[1] Ken Wilber (Ed.): A holografikus paradigmák és egyéb paradoxonok c. könyvének „A zsugorodó és táguló univerzum” c. fejezete, Shambhala, 1982, ISBN-13: 978-0877732389
[2] Jiddu Krishnamurti: Ommen, Hollandia, 1929, Az igazság egy járatlan föld:
A „Kelet Csillaga Rend” feloszlató beszéde
[3] Lásd a LOGON magazin korábbi cikkét: „Nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat”, https://www.logon.media/en/what-we-think-what-we-are-we-are-not
