19 éves voltam, amikor első ízben igazán szerelmes lettem. Az illető alkoholista volt és jó néhány évvel idősebb nálam. Azt mondta, hogy nem akar komoly kapcsolatba bocsátkozni, mert nem tudja, hogy meddig fog élni. Amilyen fiatal és naiv voltam, azt hittem, hogy segíthetek rajta. Így aztán kapcsolatba bonyolódtam vele. Aztán úgy egy évvel később, egy nap hirtelen kijelentette, miszerint ő őszintén megmondta, hogy egy hosszabb kapcsolat felelőtlenség lenne a részéről. El kell mennie, még mielőtt jobban összeszoknánk. Ez azonban részemről már megtörtént – az alkohol problémája ellenére az illető fontossá vált a számomra.
Fájt a szakítás. A lelki fájdalom mélyen megrázott és az egész addigi életszemléletem megkérdőjeleződött. Az iránta érzett szerelmem mindent elsöprő volt. Most viszont minden zavarossá vált. Ez volt életem legnagyobb válsága, ami végül egy tartós átalakuláshoz vezetett.
Először el kellett viselnem a szívfájdalmat. Megpróbáltam visszavonni a férfi iránt érzett szerelmemet. Csak a későbbi kapcsolataim során értettem meg, hogy a szerelmet nem lehet visszavonni. Az vagy van, vagy nincs. Belesüllyedtem egy gyász szakaszba, ami teljesen mélypontra juttatott. Az élet teljesen elvesztette a jelentőségét a számomra. Mindent megkérdőjeleztem, próbáltam értelmet találni mindenben, amivel a világban találkoztam, vagy amit tenni akartam, illetve ami lenni akartam. Minden bizonytalan volt a számomra. Mindeddig ateista és abszolút materialista voltam, nem hittem sem Istenben sem valamiféle felsőbb hatalomban. Amit az egyház részéről hallottam, hihetetlennek, vagy még inkább hazugságnak tartottam.
A válságállapot sok éven át tartott. Először megpróbáltam elnyomni a világfájdalmamat. Nem bírtam az alkoholt és óvakodtam is tőle annak alapján, amit tapasztaltam. Mialatt többen éltünk egy bérelt lakásban, egyszer az egyik szobatársam megkínált LSD-vel. Elhatároztam, hogy kipróbálom. Olyan megrázó élmény volt, amit senkinek sem szeretnék ajánlani. Megkértem a szobatársaimat, hogy majd nézzenek rám, mivel egyedül akartam maradni a szobámban.
A tudattágító hatás olyan érzéki túltelítettséget hozott létre bennem, aminek hatására elkezdtem erősen békesség után vágyni. Egy bizonyos ponton túl már nem bírtam tovább a látványos, színes látomásokat és a zenebonát, akármennyire fantasztikusnak tűntek is. Ahogy csak tudtam, elzárkóztam minden érzéki benyomástól, míg már csak a lélegzésemre figyeltem. Passzívan követtem, nem változtattam a ritmusán. Hirtelen, az érzéki benyomásokhoz hasonlóan, a légzésem is egyre ritkább és ritkább lett, míg végül egy végtelenül hosszú kilégzés után vártam az újabb levegővételt. Az idő egyre csak telt, én pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Lehet, hogy nem tudok lélegzetet venni többet? Megpróbáltam, de nem sikerült. Vártam és vártam, végül megijedtem. Lehet, hogy most meghalok? Ennyi volt az élet a számomra?
Aztán az egyik lakótársam belépett a szobába, hogy megnézze, jól vagyok-e. Váltottunk pár szót, aztán elment. Meglepődve vettem észre, hogy fénylő burok veszi körül, mintha valamiféle fény sugárzott volna belőle. Ez a fény nagyobb hatást tett rám, mint az összes előző élményem. A kábítószer hatása annyira enyhült, hogy a fény kellemes volt. Valamit megnyitott bennem. Valamiféle valóságérzés fogott el.
A fordulópont
A fény benyomása nem hagyott nyugodni. Sohasem kábítóztam többet. Innentől kezdve viszont úgy éreztem, sürgősen ki kell nyomoznom, hogy miféle fényt láttam. Sohasem hallottam még auráról vagy efféle dologról korábban.
Az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon a látható anyagi világ az egyetlen létező dolog, vagy vannak más létformák is. Az élet értelmének a kérdése létfontosságúvá vált a számomra. Elgondolkodtam azon, hogy létezhet-e Isten vagy valami isteni dolog, hogy az életet nem egy felsőbb hatalom irányítja-e. Először olyan válaszokat kaptam, hogy „Ez hit kérdése, másképp semmit sem tudsz bebizonyítani.”
Ez azonban nem volt kielégítő válasz a számomra. Lépésről lépésre, az életem egyre jobban megváltozott. Találkoztam emberekkel és filozofálni kezdtem a barátaimmal. Egyszer találkoztam valakivel, akinek volt egy Rudolf Steiner könyve. Elolvastam és megdöbbentem. Egy teljesen más világszemlélet alakult ki bennem és olyan érzésem támadt, hogy amit olvastam, az nem „hit kérdése” volt. Voltak válaszok. Ezután mindenféle ezoterikus és spirituális könyvet elolvastam, amihez csak hozzájutottam. Kilenc éven keresztül tömtem magamba mindent, amit csak találtam szellemi tanítások és útmutatások terén. Volt belőlük bőven. Az olvasás egymagában azonban nem lehetett elég hosszú távon. Kezdtem szükségét érezni annak a teljes megújulásnak, megszabadulásnak, az isteniben való elmerülésnek, amivel ezek az írások kecsegtettek. Na, de melyik utat válasszam a sok közül? Melyik a legalkalmasabb a számomra? Sosem voltam hiszékeny, tehát ezúttal is szkeptikus maradtam.
Egyszer aztán a baráti köröm egyik tagjának útján megismerkedtem azzal a csoporttal, amelyikhez most tartozom. Az egyik centrumukban tett első látogatásom alkalmával váratlanul abszolút bizonyosság fogott el – amikor az egyik előadójuk azt mondta: „A beszélő személy az igazság forrásával áll kapcsolatban. Ez az a forrás, amit keresek!” Ezek voltak azok a szavak, melyeknek nyomán megérzésem támadt. Elvittem a partneremet is egy előadásra, ami őrá is erős benyomást tett. Azt mondta: „Még nem vagyok felkészülve rá.”
Kapcsolatba léptem a csoport szellemi terével. Lehetnek más utak is, melyek az igazsághoz vezetnek, de az én megérzésem azt mondta nekem, hogy bízhatok abban, amire rátaláltam. Ennek a csoportnak az erőtere mind a mai napig az inspiráció és az átalakulás forrása a számomra.
