Természetesen fizikai szinten megtesszük a szükséges dolgokat, nehogy magunknak és másoknak bajt okozzunk. Mindezzel együtt azonban hamarosan azt vesszük észre, hogy az általunk tapasztalt elszigeteltség néhány mélyen személyes és egyben spirituális kérdést állít a tudatunk előterébe. Most talán még jobban vágyunk az együttlétre, vigasztalásra és támogatásra, mint bármikor. Fizikailag és lelkileg elszigeteltnek érezhetjük magunkat, egyfajta bizonytalanságban, tetszhalott állapotban.
Ez az érzés érthető, mert amikor magunkra maradunk a személyes kapcsolataink belső valóságával, a fizikai elszigeteltség során felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy vajon lelkileg is elszigeteltek vagyunk-e. Illetve lehet, hogy valójában lelkileg már eddig is elszigeteltek voltunk, de csak most jöttünk rá erre.
Esetleg elképzelhető, hogy a fizikai és lelki-szellemi elszigeteltségre úgy gondolunk, mint két ellentétes dologra? Lehet, hogy amikor napi szinten fizikai kapcsolatban állunk másokkal, akkor elhanyagoljuk a belső szükségleteinket és lelkileg elszigeteltek maradunk? Vagy csak akkor érezzük úgy, hogy lelki-szellemi kapcsolódásra lenne szükségünk, amikor fizikailag elszigeteltnek érezzük magunkat? Mindannyian szeretnénk egyértelmű választ kapni arra, hogy a másoktól való személyes elszigeteltség vezethet-e lelki-szellemi kapcsolat élményéhez vagy sem.
Nos, erre a kérdésre valójában kétféle választ adhatunk: igen is meg nem is! Igen, azért, mert ha úgy érezzük, hogy a fizikai elszigeteltségünk fokozódott, akkor ez együtt járhat lelki elszigeteltségünk csökkenésének a lehetőségével. S nem, azért, mert úgy érezhetjük, hogy a fizikai elszigeteltséggel kapcsolatos különböző emberi reakciók megkövetelik, hogy egy bizonyos fokú lelki elszigeteltséget tartsunk fent. Hogy kikerüljünk ebből a dilemmából, foglalkozzunk először a nemleges válasszal: miféle jellemzői lehetnek a fizikai elszigeteltségnek, ami arra késztethet minket, hogy lelkileg is elszigeteljük magunkat?
Mindenekelőtt el kell szigetelnünk magunkat a körülöttünk és bennünk lévő félelemtől, aggodalomtól és szorongástól. Oly sok ismeretlen tényezője van az életnek, hogy egy bizonyos fokú kényelmetlen érzés természetes fiziológiai válasz lehet. Viszont meg kell próbálnunk ténylegesen elkerülni azt, hogy a félelem és a pánik, ami egy ilyesfajta bizonytalanságból fakad, úrrá legyen rajtunk. Emlékeznünk kell arra, hogy a megszokott életünk legtöbb eseménye és pillanata is mindaddig ismeretlen a számunkra, amíg meg nem történik, vagyis akár előre szeretünk tervezni, akár csak a jelenben kívánunk élni, egyik esetben sincs elképzelésünk arról, hogy mit hoz a következő pillanat. Egyéni téren tehát a jelenlegi helyzet sem igazán különbözik ettől.
Ezért fontos, hogy világos rálátásunk legyen a jelenlegi valóságra és megpróbáljuk a pánik és az értelmetlen félelem jelenségét távlatilag szemlélni. Ha a saját tetteinkre és reakcióinkra figyelünk és tudatosan távol tartjuk magunkat attól, hogy a félelemmel és a pánikkal együtt járó óriás asztrális erőket tápláljuk, akkor valódi szellemi megértéséhez juthatunk annak, hogy fizikai érzékelésünk, valamint természetes emberi ösztöneink korlátozása miféle eredménnyel jár, miféle tulajdonságokat és helyzeteket hoz létre.
Másodsorban el kell szigetelnünk magunkat a személyes véleményektől, a kiterjedt megtévesztéstől, szóbeszédtől és spekulációktól, amiket mi gyártunk magunknak, vagy aminek hagyjuk magunkat kitenni híresztelés, csevegés, közmédia vagy a legfrissebb hírek folyamatos áradata által. Tárgyilagosan kell szemlélnünk ezeket a dolgokat, hogy ne bonyolódjunk beléjük és ne is dőljünk be nekik. Ha tudatosan nyugalomra törekszünk és tárgyilagosan figyelünk, akkor el tudjuk választani az aktuális tényekből fakadó helyzetet a spekulatív erők által keltett káosztól és a személyes vélekedéstől.
Akkor mindjárt képesek leszünk világosan, ésszerűen és a valósághoz hűen látni a helyzetet ahelyett, hogy belekeverednénk az érzelmek és spekulációk kavalkádjába. Ha ilyenformán nyugodtan és tárgyilagosan elszigeteltük magunkat, akkor észre fogjuk venni, hogy kétféle erő működik bennünk és a körülöttünk lévő emberekben: az egyik erő kézzelfogható, változékony és dinamikus, a másik erő viszont megfoghatatlan, változatlan és állandó.
Az egyik szubjektív módon felfogható az érzékeink által. A másikat sem észlelni sem megragadni nem tudjuk, csak tárgyilagosan, a szív csendjében élhetjük át, amikor egy pillanatra csendben maradunk és figyelünk rá. Ténylegesen azt állapíthatjuk meg, hogy az egyik az egó hangja, a másik egy belső hang, amit csak akkor hallunk meg, amikor valóban csendben vagyunk és megnyitjuk magunkat neki.
Ennél fogva, harmadszor, azért kell elszigetelnünk magunkat a körülöttünk lévő káosztól és zűrzavartól, hogy megtalálhassuk azt a belső nyugalmat és csendet, ahol a belső hangot meghallhatjuk. Csak ekkor leszünk képesek ezzel a belső lényeggel való kapcsolatra koncentrálni, azzal az esszenciával, ami egy olyan térben jött létre, ami az énközpontú és külső, világi létünkön kívül esik. Akkor felismerjük, hogy ennek a kapcsolatnak az alapja egy isteni elem, a belső Másik, aki bennünk lakik. Ha megnyitjuk magunkat ennek a forrásnak, akkor ez a bennünk lévő Másik újfajta megértéshez vezet minket, egy olyan tudatállapothoz, ami a tárgyilagosságunk, belátásunk és önismeretünk biztos alapjain nyugszik.
Most nézzük, mi a helyzet az „igen” válasz esetén: vagyis ha a fizikai elszigeteltségünk alkalmat teremt arra, hogy a lelki elszigeteltségünket csökkentsük. Nos, ez a lehetőség attól függ, hogy hogyan reagálunk az előző kérdésre, és hogy sikerült-e eredményesen elszigetelnünk magunkat – lelkileg – a körülöttünk tomboló három említett erőtől.
Először is, elszigeteltségünkben magunkra maradva rájöhetünk, hogy nem személyes együttlét volt az, ami az általunk választott vallási csoporttal vagy gyülekezettel való kapcsolat során a hétköznapi spiritualitáshoz vezetett minket. Inkább a belső vágyunk, illetve a belső állapotunk az, aminek az alapján a spirituális keresésünk kialakult. Talán egészen mostanáig sohasem álltunk meg és gondolkodtunk el azon, hogy mi vonzott minket az effajta kereséshez, és talán ez az első alkalom, hogy végre észre kellett vennünk azt a belső hangot, ami pedig mindig is jelen volt bennünk.
Másodszor a mindenféle külső irányítástól és tekintélytől való fizikai elszigeteltségünk amúgy is azzal jár, hogy befelé fordulunk és a belső vezetésünk, a bennünk lévő másik iránymutatását keressük. Most tehát, hogy felismertük ennek a belső vágyakozásnak a létezését és természetét, követhetjük a szellemi szabadság iránti vágyunkat mindazokkal együtt, akik Azt keresik. S amikor ezt tesszük, akkor rájövünk, hogy mindannyian egyformák vagyunk. Megértjük, hogy a minket vezető isteni elem, – az az erő, ami a forrással összekapcsol minket – egy és ugyanaz bennünk éppúgy, mint minden más emberben.
Felismerjük, hogy szellemileg mindannyian egyek vagyunk. Az isteni elem, ami mindnyájunkban létezik, összekapcsol minket. Ily módon az emberiség alapvető eleme, lényege egy. Ezzel a belső felismeréssel énközpontú lényünket minden értelemben, egyéniségként, felsőbb- vagy alsóbbrendű lényként, elválasztottként és elszigeteltként, feltétel nélkül alárendeljük neki. Átadjuk magunkat az egymással és mindennel való kapcsolatnak!
Harmadszor a mindennel való kapcsolatban állásnak a felismerése egy újfajta életszemlélethez, új életformához vezet, ami nem csak minden ember szellemi lényegével, hanem az élet minden formájával – állattal, növénnyel, ásvánnyal, vízcseppel és lélegzettel összekapcsol minket. Amikor átmegyünk ezen az alapvető megforduláson, alapvető változáson az élethez való újfajta hozzáállás felé, akkor az énközpontú tudatunk egyetemes tudattá alakul át.
Most már világosan láthatjuk, hogy a személyes elszigeteltségünk csak egy illúzió. Mivel nem csak az embertársainkkal és minden más dologgal való fizikai közelség által állunk kapcsolatban egymással, hanem közvetlen módon a mindannyiunk között húzódó éteri, asztrális és mentális erőkön, valamint az egész univerzumot magában foglaló tiszta szellemi testen keresztül is.
A belső felismerésen keresztül pedig felfedezhetjük, hogy négy lépés vezet a spirituális elszigeteltségtől a spirituális egységig, az új életterületen való megszabadulásunkig és az egyetemes tudatig: belátás, vágyakozás, önátadás és újfajta életvitel. S így felfedezzük lényünk átalakulását az elszigeteltségtől a megszabadulásig. Minden lelki elszigeteltségből fakadó érzésünk eltűnik, s miközben még a világban élünk, többé már nem tartozunk a világhoz. Valóban szabaddá váltunk!
