A kereszténység és az iszlám változékony történelmen osztozik egymással. Közelség és távolság, rivalizálás és kölcsönös elismerés, háború és béke: ily módon tekintettek egymásra és találkoztak egymással a századok folyamán. Az iszlám régen megvetette a lábát Európában, de vajon otthon is érzi magát itt? Gondoljunk például a muszlim mórok spanyolországi uralmára – a zsidók, keresztények és muszlimok békés egymás mellett élésének rövid, virágzó időszakára, aminek 1492-ben lett vége, amikor a keresztények teljesen birtokukba vették Spanyolországot. Mindazonáltal az iszlám nyomai megtalálhatóak Európában és a szúfik, kabbalisták és keresztény misztikusok gyakori váltakozásának gyümölcsei még mindig hatással van ránk.
Manapság az úgy nevezett keresztény Európa állandó feszültség alatt áll. Ennek egyik oka az a konfliktus, ami az anyagi forrásokért folyó ádáz harcból adódik, amit gyakran a „külföldieknek” tulajdonítanak. Így a békés együttélés és megértés szükségességével találjuk szembe magunkat, különösen az iszlám hit követőit illetően, akik Európában élnek vagy naponta érkeznek ide. Viszonylag nagymértékű a tudatlanság és az ismerethiány a „mások” mindennapi szokásait, valamint hitét illetően, és emellett, a keresztények úgy tűnik, a saját vallási gyökereikről sem sokat tudnak. Ezért a saját vallásunkban, valamint a mások vallásában való elmélyülés mindenkinek nagy hasznára válik.
A kereszténység és az iszlám a monoteista vallásokhoz tartozik a zsidó vallással együtt, tehát egy istenben hisznek, ebben áll a rokonságuk, de ez a legnagyobb problémájuk is egyben: a rivalizálás. Melyik az egyetlen Isten igaz vallása?
Ugyanannak a fának különböző gyümölcsei
Ha a vallást felszínesen nézzük, akkor Isten olyan törvényadónak tűnik, aki örök boldogságot ígér azoknak, akik hisznek benne és követik az előírásait. A szabályok és dogmák – evangéliumi igazságként tekintve – elkülönítik a különböző hitű embereket. Az úgy nevezett keresztény és iszlám kultúra hátterében valóban nem csak különböző vallási szokásokkal rendelkező társadalmak állnak[1], hanem különböző, messzemenően eltérő családi és egyéb kötelezettségekkel rendelkező, többé-kevésbé patriarchális életstílusok is. Mi több, a keresztények és a muszlimok gyakran hajlamosak felszínes és előítéletes szemüvegen keresztül látni egymást. Ha azonban ennél a külső szintnél megállunk, a közös elvi sík elérése lehetetlenné válik. Az egymással való nyitott találkozáshoz kölcsönös, tárgyilagos tudás szükséges. Aki eléri ezt a tudást, az Isten és az emberiség szeretetét minden vallásban megtalálja, mert valójában nincs elrejtve, csak első ránézésre nem tűnik föl az embernek. Ezért a keresztényeknek és a muszlimoknak is azt tanácsoljuk, hogy fedezzék föl ezt a szeretetet a saját szívükben.
Tegyük fel, hogy az összes vallás egy isteni szférából ered, és ha ezeket egy olyan fához hasonlítjuk, ami a mennyből a föld felé növekszik, akkor először a különböző gyümölcsöket látjuk. Ez az egy fa úgy tűnik annyira eltérő gyümölcsöket terem, hogy az ember hajlamos kételkedni abban, hogy ezek ugyanannak a fának a gyümölcsei. Ezek a gyümölcsök – amellett, hogy különböző formájúak, – szeretetről vagy elhatárolódásról, békességről vagy erőszakról, istenhez vezető útról, illetve a külső eltérésekhez való rövidlátó ragaszkodásról tanúskodnak. Minden vallást fel lehet fogni egy szabályozási rendszernek éppúgy, mint egy belső útnak. Aki megkóstolja a gyümölcsöket, felfedezheti, hogy a különböző alakjuk ellenére hasonló az ízük. Az észlelő eszközünk ez esetben – a keresztény misztikus, Eckhart mester szavaival élve, – a szívünkben lévő isteni szikra, [2] ami képes felismerni az egységet a szavakon túl. Mindenki maga döntheti el, hogy a dolgokat ebben a belső megvilágításban látja-e és azt követi-e. Tehát minden ember egyéni életvitele befolyással van a másik ember saját vallásáról vagy emberségéről alkotott elképzeléseire éppúgy, mint az Istenről való elképzelésére. És ez sokkal szélesebb értelemben igaz, mint ahogy azt bárki feltételezné.
Mindkét vallás belső útjai
Az iszlám és a kereszténység közös mélysége abban az isteni magban nyugszik, amelyből mindkettő származik. Mindkét vallás mindig a belső utak követésére irányult a misztikusok és a gnosztikusok által.[3] Míg a misztikusok elsősorban az isteni szeretettet keresik a szívükkel, addig a gnosztikusok a gnózison keresztül megpróbálnak átalakulni. Mindketten tudják, hogy lehetséges az Istennel való találkozás az életükben. Útjuk során egymással is találkozhatnak – növekvő megértésben és végül barátokként és útitársakként.
Mi a közös azokban az emberekben, akik az iszlám, illetve a kereszténység belső útját járják? Anélkül, hogy általánosítanánk, meg kell állapítanunk, hogy amikor az ember keres, talál és követi a belső világosságot, akkor ez nem lehet másképpen, megjelenik egy közös út.
Amikor Istent többé nem személynek látjuk, nem törvényhozónak, még csak nem is egyedül teremtőnek, akkor az isteni misztérium távlata megnyílik előttünk. Isten minden világtól független, mégis minden emberi lényben, minden dologban és minden tevékenységben benne van; így szól Ibn Arabi (1165-1240), a szúfik „legnagyobb sejkjének” magyarázata. „Közelebb vagyunk[4] hozzá, mint az ő nyaki ütőere”, mondja a Korán.[5] továbbá: „akármerre fordulsz, mindenütt Allah képét látod.” [6] Noha Isten minden dologgal azonos, folytatja Ibn Arabi, a dolgok, – és az emberek, – nem azonosak vele. [7] Az ember anyagi lényként, kizárólag az anyagi dolgokra irányuló gondolataival és érzelmeivel, még nem kezdte el felismerni és megvalósítani az isten szándéka szerint való emberi természetet. Mert tökéletes emberré kellene válnia, egy insan al kamil-lá. Isten tulajdonságai a 99 legszebb névben testesültek meg, és aki szereti Istent, az Ő nevein keresztül közeledik hozzá. Ennek az útnak a végén, miután az Én meghal (fanâ’) és Istenben újjászületik (baqâ’), létezik-e teljes egység ott, ahol Isten az egyetlen valódi létező? A következő szavak beszéljenek önmagukért. Isten azt mondja: „S amikor én szeretem őt, akkor én vagyok az ő füle, amivel hall, a szeme, amivel lát, a keze, amivel fog, és a lába, amivel jár.” [8]
A keresztény misztikusok hasonló nézetet vallanak. Eckhart mester[9] (1260-1328) ezt nagyjából a következőképpen foglalta össze: A Biblia teremtő Istene mögött ott van az Istenség, a legmagasztosabb, teremtetlen lény, az ok nélküli ok, és az emberi lélek legbenső része, ahol az „isteni szikra” ragyog, egységben áll vele. Isten minden teremtményében benne van, de nekünk embereknek először még meg kell találnunk a módját, hogy hogyan érhetjük el ezt a létállapotot. Jézus Krisztus a tökéletes ember példája és mindenki képes Isten fiává válni a szereteten keresztül. Az ehhez vezető út a lélekből kiinduló szeretetben és a megértésben található. Mert a szeretet megvilágosítja az embert és megmenti a lelket a haláltól. Eckhart mester ezt az állapotot a következőképpen ábrázolja: „A szem, amelyen keresztül Istent látom, ugyanaz a szem, amely által Isten lát engem; az én szemem és Isten szeme egy és ugyanaz, ugyanaz a látás, ugyanaz a tudás és ugyanaz a szeretet.”[10]
Végül arra a következtetésre jutunk, hogy „A szeretet nem ismer semmilyen vallást, hanem egyedül csak Istent.” [11]
[1] Figyelembe kell vennünk, hogy sem a keresztény sem a muszlim közösségek nem homogének: ahogy minden egyes európai keresztény államnak megvan a saját élete, ugyanígy van ez a muszlim országokban is, – ez teljesen eltér attól az egyoldalú nézettől, mint amit a közvélemény próbál elhiteti velünk.
[2] Amiben a tudás képessége nem a sajátunk, de ez a tudás egy olyan birodalom, ahová beléphetünk.
[3] Az iszlám az utóbbit ârifûn-nak nevezi.
[4] Ezt Allah mondja.
[5] 50:16.
[6] 2:115.
[7] Futuhat al Makkiyah III 384.18.
[8] Hadith Qudsi.
[9] Averroest (Ibn Rushd), Avicennát (Ibn Sina), valamint Moses Maimonidészt olvasva – nagyon sok közös vonás található a szúfik, a kabballisták és a keresztény misztikusok között.
[10] Aki rám hallgat, nem fog szégyent vallani. c. szentbeszédből. Forrás: Internet
[11] Rúmi, a pontos forrás ismeretlen.
