A kommunikáció legfőbb eszköze az ige, de a múltban az igének külön dimenziója volt. Az ige, a beszéd képességét a bolygói szellemek adták az embernek.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 12. rész
(vissza a 11. részhez)
Az ige ereje minden tekintetben valami isteni dolgot jelentett. Valójában a teremtő ige szellemi hangjainak emberi utánzata volt.
A régi bárdok jól ismerték a magán- és mássalhangzók légzés általi kifejeződését. És ők az ige mágiájára összpontosítottak, ami többek között meggyógyította a betegeket. A bárdok mágikus igéket, mantrákat is használtak, melyeket imádságként vagy köszönetként mondtak.
Külön isteneket imádtak a nyelv, az ige és az ének megteremtőjeként.
A germánok Odint tisztelték a kimondott ige bevezetőjeként (mert ehhez beavatáson kellett átmennie). Ily módon Odin a beszéd erejének urává vált és megtanulta a mágikus varázsigéket és énekeket. Ezért a későbbi mondák költői nyelvét Odinnak tulajdonítják.
Néhány norvég templomban még látható Odin feje, a kimondott ige által formált kiáramló leheletével.
Odin, kiáramló leheletével – Hurum temploma, Norvégia
Odin, ahogy mágikus erő árad ki a szájából
A keltáknak volt egy Ogimos nevű istenük, akit az ige isteneként imádtak, valamint Lug, a napisten, mint a művészetek, a beszéd és a zene megteremtője.
Amikor Lug egy örömteli éneket játszott, akkor a madarak énekelni kezdtek, mintha kora reggel lenne, és a virágok kitárták a szirmaikat. Ha azonban fájdalmas zenét játszott, akkor az istenek szomorúan lehajtották a fejüket és a légkör szomorúvá és gyászossá vált.
Figyelembe kell venni, hogy a múltbeli kelta bárdok tudatállapota teljesen más volt, mint a mai ember tudatállapota. Ebben a materialista korban a tudat korántsem olyan érzékeny, mint amikor az emberek még bizonyos mértékben tisztánlátók voltak.
Az ember azonban korunkban is átmehet egy olyan fejlődésen, ami hangjának visszaadja a mágikus erejét.
A kimondott szó [ige] általában csak megkristályosodott lélektevékenység. Kimondva azonban, a lélekben élő igazság, úgymond, egy kissé elgyengül, beszéddé kristályosodik, vagy inkább egy kissé „meghal”; alakot ölt és ezáltal elveszti azt a belső erejét, amivel gondolatként még rendelkezett. Rudolf Steiner a következőképp írja le a kimondott szó [ige] folyamatát.
Amikor valaki az önbeavatás útját járja és ily módon „igaz beszédre” törekszik, ugyanakkor az az érzése, hogy ez a lélekben élő igazság meggyengül, amikor kimondásra kerül. Ez viszont egyfajta tehetetlenségérzést kelt, ami oly mértékűvé válhat, hogy olyan hatást kelt, mintha az illető nem mondana igazat.
Csak akkor találjuk meg a helyes összefüggést, amikor hagyjuk magunkat teljesen a bennünk lévő Krisztus által vezetni.
Nem én, hanem a bennem lévő Krisztus [2]
útján találjuk meg az igazságot. Akkor a szavak [igék] többé nem csupán a torok gesztusai, ahogy Steiner írja egyik előadásában, hanem teremtő erővel rendelkeznek, ami Krisztustól ered és gyógyító hatást fejt ki az emberiségre.
Akkor az ige valójában „élővé” válhat. Ebben az értelemben hangzanak el a János evangélium kezdő szavai:
Kezdetben volt az Ige, és az Ige testté vált. [3]
A régi keltáknál az ige természetesen elbeszélést is jelentett. A pap vagy a bárd igékkel szólította meg az embereket, és ahogy beszélt, múltbeli képeket idézett fel vagy hőstettekről énekelt.
A legfőbb bárdot ollamnak nevezték, aki 350 történetet tudott elmondani, míg egy alacsonyabb rangú bárd csupán hetet ismert!
A bárdok nem csak költők és mesemondók voltak, hanem sokan közülük a zenéhez is értettek. A zene a léleknek egy mélyebb szintjét szólaltatja meg, azt a belső életet, ami az érzéseinkhez és a gondolatainkhoz kapcsolódik. A zenét a fényhez hasonlíthatjuk, ami meleget ad és szeretetet áraszt.
A régi időkben a szeretet még korlátozott volt és nem terjedt túl a családi és a faji kapcsolatokon. Természetellenes volt olyan valakit szeretni, aki ezeken a határokon kívül esett. Csak egy beavatott volt képes szeretni a világot. Elvégre neki erős kapcsolata volt a családjával és a fajával. Beavatásánál fogva uralta a szeretet alacsonyabb formáit, beleértve az önmaga iránt érzett szeretetet is.
Azt mondják Orfeusz volt az első, aki elhozta a zenét a mennyből, ezért is nevezik Apollón fiának. A zene a fényhez hasonlóan melegséget teremt és szeretetet áraszt.
Ezért mondják azt a görög Orfeuszról, akit néha az első bárdnak is neveznek, hogy az egész természet, minden növény és minden állat meghajolt a zenéje előtt, amikor a lantján játszott. Meghajoltak, mert a zenéjén keresztül úgy érezték, hogy a „szférák harmóniájának” fénye, a kozmosz fül által nem hallható szépsége veszi körül őket. A zene tehát fény is, és Orfeusz ezért hozta el a zenét a gyógyítás üzeneteként a föld sötét területeire.
A zene hatását a gondolkodás szervének felépítéséhez és megerősítéséhez lehet hasonlítani. A gondolat és a zene így rokonságban áll egymással és összhangban áll a fénnyel. A fény pedig bölcsesség, a mennyei szférák tiszta, égi bölcsessége. A bárdok tudták, hogy a zene az Örök Nőiességtől, a Szűzies Szófiától (Bölcsességtől) származik, ahol a tudás tiszta és szeplőtelen és ahol a „Szeretet” otthona van.
Az emberi beszéd, ének és zene a fény területeiről származik!
Jézus azt mondja a tanítványainak a Pistis Szófia rendkívüli írásában [1]:
Nincs más misztérium, amely kiválóbb lenne azoknál, amelyek felől kérdeztek engem, mert ezek lelketeket a világosságok világosságához fogják vezetni […] Semmi sem kiválóbb, mint ezek a misztériumok, kivéve a hét hangnak és negyvenkilenc erejének misztériumát.
A beszéd minőségének és jelentésének „elképzelésének” képessége magasabb adomány, mint a puszta beszéd, és még jobban felnagyítja, ha szeretettel párosul. Ekkor a zene szellemi erőre tesz szert, lélektől lélekig hat és a test szellemi szerkezetét fejezi ki.
A bárd hárfája, a szeretet jelképeként, korszakról korszakra a mennyei bölcsességet volt képes közvetíteni.
A bárdok Szűzies Világossághoz, Szófia felé vezető útjának három szakasza volt:
Az utazás az elemek világán,
a bolygókon és
az állócsillagokon keresztül vezetett.
Az egyik leghíresebb bárd és nagy költő, Taliesin azt mondta:
Háromszor születtem.
Tudom, hogyan kell gondolkodni.
Szomorú, hogy az emberek nem
keresik a világnak mindazt a tudását,
ami az én keblemben összegyűlt,
mert én tudok mindent, ami eddig történt,
és azt is, ami ezután fog történni.
A következő cikkek egyikében a költő Taliesin kerül előtérbe.
(folytatás a 13. részben)
_____________________
Források:
[1] Pistis Sophia, 143. fejezet
(Magyarul: Jan van Rijckenborgh: Pistis Sophia Gnosztikus Misztériumai – kiadó: Lectorium Rosicrucianum)
[2] Pál első levele a korinthosziakhoz
[3] János evangéliuma
[4] Jakob Streit, Sonne und Kreuz [Nap és kereszt], Freies Geistesleben, Stuttgart 1977
[5] Caitlín Matthews, The Elements of Celtic Tradition, [A kelta hagyomány elemei] Element Books, 1989
[6] Eleanor C. Merry, The Flaming Door – The Mission of the Celtic Folk-Soul, [Az égő ajtó – A kelta néplélek küldetése] Knowledge Books, East Grinstead 1936
[7] Erika Dühnfort, Irische Sagen und Legenden – Von Helden, Heiligen, Elfen und Druiden [Ír mondák és legendák – hősökről, szentekről, tündérekről és druidákról], Anaconda Verlag, 2012
