A halál mindig is az egyik, talán a legnagyobb probléma volt az ember életében. Ez a kérdés, ez a titok, a vég érzése az, ami ősidők óta aggasztja az emberiséget.
Az idő határán való halálról, ez egy kissé furcsa cím? Nos, nem igazán, mert pontosan erről van szó; a halál az idő határán történik. Mert amikor meghalunk, valami behatol az általunk eddig ismert idő folyamába, egy másfajta létszint, az alakulásnak egy másik szintje.
Ez valami olyasmi, ami ismeretlen. Valószínűleg ez az, ami a leginkább megijeszti az embereket, hogy van valami, amit nem ismernek és nem tudnak irányítani. Nem lehet elkerülni. Végül beletörődünk, mert meg kell adnunk magunkat.
De át is adhatjuk magunkat a haldoklás folyamatának, ehhez pedig bizalomra van szükségünk. Ehhez bíznunk kell az életben. Ez paradoxonnak tűnik – és mégis ez a kulcs.
Hiszen már az életünk során is újra és újra azt tapasztaljuk, hogy a dolgok véget érnek, például az életkörülményeink, a kapcsolataink, stb.
Aztán elengedjük – önként, vagy mert nincs más választásunk – és az élet megy tovább. Eleinte ez talán egy kicsit furcsa érzés, sőt egészen különös, de az életünk megy tovább.
Ez a külső életünkre éppúgy igaz, mint a belső életünkre. Olyan folyamatokon megyünk keresztül, amelyek során levetkőzzük a bőrünket, megszabadulunk a régi gondolkodási és viselkedési formáinktól és magunk mögött hagyunk régi érzelmi mintákat. Ezek meghalnak, mi viszont tovább élünk. És ahogy megtanuljuk, hogy ezek által a halálos folyamatok által növekedhetünk, az életbe vetett bizalmunk is növekszik. Mert az élet megtanít minket arra, hogyan kell meghalni.
Ó, Uram, add mindenkinek a maga halálát,
az eltávozást abból az életből,
amely szeretettel, értelemmel és szükséggel volt teli.
Mert mi csak a héj és a levél vagyunk.
A nagy halál, mely bennünk lakik,
az a gyümölcs, ami körül minden forog.
Rainer Maria Rilke *
Krishnamurti a halálról
A halál mindig is az egyik, ha nem a legnagyobb probléma volt az ember életében. Nem a szerelem, nem a félelem, nem a kapcsolatok, hanem ez a kérdés, ez a titok, a vég érzése az, ami ősidők óta aggasztja az emberiséget.
A halál valami jövőbeli dolog, valami, amitől félünk, amit nem akarunk. És mégis mindig megtörténik. Akár baleset, akár betegség, akár öregség miatt – mindig bekövetkezik. Akár fiatalok vagyunk, akár idősek, akár gyengék vagy tele életkedvvel, ez mindig ott van.
A legtöbben azért félünk a haláltól, mert nem tudjuk, mit jelent élni. Nem tudjuk, hogyan éljünk; ezért azt sem tudjuk, hogyan haljunk meg. Amíg félünk az élettől, addig félni fogunk a haláltól is. Az az ember, aki nem fél az élettől, nem fél a teljes bizonytalanságtól sem, mert megérti, hogy legbelül, lélektanilag nincs biztonság. Ha pedig nincs biztonság, akkor végtelen mozgás van, és akkor az élet és a halál ugyanaz.
Ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik valójában, amikor meghalunk, meg kell halnunk. Ez nem vicc. Meg kell halnunk – nem fizikailag, hanem lelkileg, belsőleg, meg kell halnunk azoknak a dolgoknak a számára, amelyeket dédelgetünk, és azok számára is, amelyek keserűséget jelentenek számunkra. Ha valaha meghaltál már valamelyik kedvtelésed számára, legyen az akár a legkisebb vagy a legnagyobb, természetesen minden kényszer vagy vita nélkül, akkor már tudod, mit jelent meghalni. Meghalni azt jelenti, hogy az elménk teljesen kiürül, megszabadul a mindennapi vágyaktól, örömöktől és kínoktól. A halál egy megújulás, egy átalakulás, amelyben a gondolat egyáltalán nem működik, mert a gondolat régi. A halál során valami teljesen új keletkezik. A halál az ismerttől való megszabadulás, és akkor élsz.
(folytatás a 2. részben)
______________
* Megjegyzés: a Rilke vers is szabadfordításban szerepel.
