Ahogy egy gyerek felkap egy apró követ, egy darab üveget, egy kagylót és a zsebében tartja őket, úgy az ember is egy csomó dolgot gyűjt össze az élete során.
Lehet, hogy beleteszi ezeket, mondjuk egy korsóba, ami aztán elfeledve pihen egy szekrény mélyén. Amikor költözik vagy nagytakarítást végez, megtalálja a korsót, óvatosan belepillant és nem lát benne semmi különöset, de azért nem dobja ki, mert valahogy fontosnak találja.
Némelyek úgy gondolják, hogy a nagy dolgok nem véletlenül történnek, az apró dolgok azonban nem számítanak, azok csak úgy megtörténnek. Olyanok ezek, mint azok a tárgyak, melyek az embert mindig körülveszik, ott vannak, de nem fordítunk különös figyelmet rájuk.
Egy gyerek, amikor megkérdezték tőle, milyen volt a születésnapi buli, részletes válaszában még azt is elmondta, hogy mi volt a földön a pénztárgép mellett az uszodában. Amikor a szülő – elvesztve a türelmét – arra kérte, hogy csak a fontos dolgokról beszéljen, a gyerek meglepően válaszolt: „Én úgy gondolom, hogy minden dolog egyformán fontos.”
Hogyan is lehetne különbséget tenni a test és a testet alkotó egyes sejtek között? Vagy a repülőgép és az alkatészei között? Hogy lehetne különbséget tenni az eső és az esőcseppek között? A molekulák és az atomok között? Egyetlen beteg sejt betegséget okozhat, a repülőgép egyetlen hiányzó darabja pedig balesethez vezethet. Az eső mindent elmosna, ha nem lennének esőcseppek. S ha valaki kutatni kezdi egy kissé az atom végtelen lehetőségeit…
A gyerek tehát nem véletlenül gyűjtötte össze a kincseit. Minden kő, ami mások számára talán észrevétlen, egy értékes pillanat, a figyelem, csodálat és érdeklődés pillanata volt. Egy nap a kincsekkel teli korsó újra megjelenik és talán más szemmel kerül vizsgálatra. Van néhány olyan emlék, ami csak úgy lóg a levegőben, egyáltalán nem kapcsolódik hozzá semmiféle érzés. Időnként eszébe jut az embernek, de nem tudja, hogy miért.
Volt egy régi verses album, ami jóhiszemű, de közhelyes verseket és ostoba tréfákat, vagy nagyon erényes mondásokat tartalmazott. Mégis volt benne egy valami, amit nem tudtam elfelejteni. Olyan apróságokról szólt, ami sokat jelenthet valakinek: „Egy mosolynak, egy biccentésnek, egy kedves pillantásnak különös jelentősége lehet.” Talán túl kioktató, de mégis figyelemre méltó. Így kezdődött: „Noha apró vagy, minden megvan benned, sok mindent tudsz adni.”
Az Epilepszia Társaság egyik szórólapja – amit soha nem olvastam ugyan, de a címe megragadott: „Az apró dolgok ereje.” Dick Ket önarcképe a Zuiderzee Múzeumban, azokkal a kék körmökkel és „dobverő ujjakkal”, irtózatos emlék. Ki gondolta volna, hogy ez a „kő”, vagy ebben az esetben inkább „kagyló” egy felismerés alapjává válik a későbbiekben? Minden ember közül éppen Ket, aki olyan szeretettel festette a „hétköznapit”, napi életének apró dolgait.
A festő Dick Ketnek (1902-1940) jó szeme volt a kevésbé látványos dolgokhoz. Veleszületett szívbajának következtében sok éven keresztül a szülői házhoz volt kötve. Tehát olyan helyzetben volt, amit manapság „bezártságnak” nevezünk, és ez nagyon sokáig tartott. Ezt ő úgy kezelte, hogy először is egy csomó önarcképet készített, melyekben gondosan kidolgozta betegségének külső vonásait. Aztán a körülötte lévő egyszerű, gyakran törött vagy horpadt tárgyakat csendéletté rendezte és különös módon ábrázolta őket képein. A tárgyakat egy kis asztalra helyezte bizonyos sorokban, ahol azok gyakran részben fedték egymást, és Ket aprólékosan, de felülnézetben ábrázolta őket. Az ily módon készült csendéletek teljesen más hatást keltenek, mint az „egyszerű elölnézetből” festettek. Menyasszonyához, Nel Schilthez írt levelei egyikében azt írta:
… arra, hogy több van menny és föld között, olyan gyakran gondolok, amilyen gyakran csendéleteket festek. Éppen ezekben a halott tárgyakban érzem a mindenható jelenlétét és azon kapom magam, hogy szeretettel gondolok ezekre a halott tárgyakra és törődök velük.
Ez a szeretet, ami minket is elfoghat, amikor tétlenek vagyunk, például a bezártság békéjében, ragyogóvá teszi a jelentéktelen dolgokat, rendet teremt a látszólag össze nem illő dolgok között. Egyszerű emlékek, egy albumban lévő vers, egy könyvcím, valakinek a megjegyzése, egy tréfa, amit kit tudja miért nem felejt az ember… mindez bizonyos módon fedi egymást, sorokba illeszkedik és egy csomó dolgot mesél az embernek. A létezésük okáról és a közelségükről. Hogyan képeznek együtt, és néha önmagukban is, szeretettel felülről nézve, egy jelentőségteljes mintát, egyfajta felismerést, ami egy történet születéséhez vezethet. Csak arra a pillanatra várnak, hogy az ember elcsendesedjen, hogy meghallja a beszédüket és rajtuk keresztül megpillantsa azt a nagy dolgot, ami kis dolgokból áll.
Kép: Museum Arnhem NL
Egy fénykép, egy tréfa, egy magazin részlete, valakinek a nevetése, egy váratlan megjegyzés, egy felejthető könyv egyik mondata, „kövek, kagylók és cserepek”, melyek nem véletlenül lettek felvéve, hanem mozaikot alkotnak. Egy óvatlan pillanatban, amikor éppen nem csinálunk semmit, egy pillantást vetünk a kertbe vagy miközben várakozunk, felfedik magukat, jelzik, hogy ott vannak, hogy a rendelkezésünkre álljanak. A korsó egy kincsesládává válik, tele a felkészülés darabjaival, és minden egy irányba mutat: a teljesség felé. Ez az apró dolgok ereje.
