Az Ezerarcú hős című könyvében Joseph Campbell azt állította: „Csodálatos, hogy az sajátos hatékonyság, ami a mélyen rejlő teremtő központokat megérinti és megihleti, a gyerekszobák legapróbb tündérmeséiben rejlik – ahogy az óceán természete egyetlen cseppjéből is felismerhető, vagy ahogy az élet teljes misztériuma belefér egy mustármagba.” Campbell azt mondja, hogy a föld minden tájáról összegyűjtött népmesék és legendák sokszínű, gazdag történetet tárnak fel az emberi élet rejtett céljáról és arról az útról, ami ennek a célnak a megvalósításához vezet.
Az egyik legismertebb lengyel legenda alvó lovagokról szól, akik egy Giewont[1] közelében lévő barlangban pihennek, ez beleillik abba a világszerte népszerű, hősi motívumba, ahol a hősök addig alszanak, amíg el nem jön az idő, hogy felébredjenek és harcoljanak a szabadságért. A Tátra hegyeiben alvó lovagok meséjét általában a hazafiasság és a függetlenség értelmében szokták idézni, noha sokkal mélyebb és ősibb üzenettel rendelkezik. Ennek bemutatásához először is ismerkedjünk meg a legendával.
A történet hőse egy Jancsi nevű pásztorfiú, aki a Tátra hegység lábainál lévő hegyi faluban él. Egyszer Jancsi szomszédja, egy öreg hegylakó, meglátogatta Jancsit és mesélt neki egy kincsről, ami egy barlangban van elrejtve Giewont közelében. A fiú kíváncsi lett és elment a hegyekbe, hogy megkeresse a barlangot. Amikor elfáradt a vándorlásban leült egy kőre és lovak nyerítését hallotta. Meglepődött, mivel fenn a hegyen általában nem élnek lovak. Egy kis idő múlva rájött, hogy a hangok a föld alól jönnek. Körülnézett és észrevett egy kis nyílást a sziklák között. Elgördítette a követ, ami egy barlangbejáratot takart, bemászott a barlangba és egy kis ideig sötétben haladt, míg egy nagyobb barlanghoz nem ért, amelyben máglya égett. A falak mentén csodálatos lovak álltak, közöttük pedig egy lovag aludt fényes páncélban. Jancsi megijedt és futni kezdett. Menekülés közben azonban véletlenül belerúgott egy kőbe és ez felébresztette a lovagot, aki azt kérdezte tőle:
– Itt az idő?
– Nem uram, még nincs – válaszolta Jancsi.
– Akkor jól van – mondta a lovag és egy másik barlangra mutatott.
– Látod fiam, mi itt alszunk. Mi vagyunk Őfelségének a lovagjai. Amikor eljön az idő, felkelünk és megvédjük a hegyeket és a földeket. De fel ne ébreszd még a testvéreimet. Majd felkelnek, amikor szükség lesz rájuk.
Miközben ezt mondta, a lovag a tűzhöz ment, fogott egy égő fahasábot és odaadta a fiúnak, hogy világítson neki az útján. Miután Jancsi hazatért, elmesélte a falubelieknek a kalandját és azok is látni akarták a lovagokat. A következő útja alkalmával azonban a fiú nem találta meg a barlang bejáratát. A lovak nyerítését sem lehetett többé hallani.
– Még nem jött el az idő – mondta Jancsi a falusiaknak és azok hittek neki. Egy öreg hegylakó azt mondta a fiúnak:
– Nem gondoltam, hogy képes leszel megtalálni azt a kincset, amiről beszéltem neked. Tudod, hogy miféle kincsről van szó?
Jancsi megrázta a fejét.
– A szabadságról, fiam – mondta a hegylakó mosolyogva. – Ez a legnagyobb kincs. Nem csak itt a hegyekben, hanem az egész világon. S a Tátra alvó lovagjai mindig meg fogják védeni azt.
Ez a legenda megihlette a híres lengyel írónőt, Maria Konopnickát (1842-1919), aki egy verset írt róla:
Egy messzi földön az én hazámban[2]
Egy messzi földön az én hazámban
száz halvány csillag ragyog egy koronában,
száz kialudt csillag áll a mezők felett,
mint száz harcos vitéz, rajtuk vas vértezet.
Egy messzi földön az én hazámban
száz tüzes szív ég vágyakozva
száz tüzes szív dobog a testben
kísértetként vas vértezetben.
Egy messzi földön az én hazámban
száz szélroham vágtat végig az ugaron,
száz szélroham tépázza a sztyeppét, mintha
száz paripa aranypatája dübörögne rajta.
Majd ha elmúlt már száz nap, száz éjszaka
hős szívvel felébred az alvó lovagok hada
felébrednek álmukból és lóra szállnak,
s csillagokat gyújtanak az arany koronában.
A legendában és a versben szereplő jelképrendszer a megszabadító ösvény ősi motívumaira utal, melyben minden szereplő útnak indul, amikor „eljön a megfelelő idő”. Ezt az utat mindig egy magas hegy megmászásához hasonlították. Célja a felemelkedés, szellemi magasságok, szabadság és korlátlan hatalom, az anyagi világ láncaitól, a születés és halál ördögi körétől való megszabadulás.
A cikk második részében megpróbáljuk bemutatni, hogy ez a régi szláv népmese és Maria Konopnicka verse hogyan függ össze az alkímiai átalakulás útjával, valamint a belső kereszténység (a gnózis) prizmáján keresztül olvasott bibliai üzenettel.
[1] Giewont egy hegytömb a lengyel Tátra hegységben, tengerszint feletti legnagyobb magassága 1895 méter. Északról nézve a hegy körvonala egy alvó lovagra emlékeztet.
[2] a verset Przemysław Musiałowski fordította angolra
https://www.poemhunter.com/poem/there-in-my-country-in-a-faraway-land/
